Százhatvanöt éve óriási árvíz pusztított Gyula városában

A 19. századtól az árvizek alapvetően meghatározták a térség életét. Az 1840-es évektől a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Mint az Árpási Zoltán „Gyula könyvében” is olvasható, egymást követő két esztendőben, 1844-ben és 1845-ben is víz alá került az alacsonyabban fekvő Magyar-Gyula egy jelentős része. 1845 márciusában az ár éjjel tört rá a városra, és 203 házat döntött romba.

„Borzasztó volt hallani a bennszorultak jajve­székülésüket és segítségért való kiabálásaikat” – olvasható egy visszaemlékezésben, ami kitért arra is, hogy sokan mélyen aludtak az ár kezdetekor, és alig volt pillanatnyi idejük arra, hogy életüket és csekély javaikat mentsék.

A város ki sem heverte a pusztítást, amikor 1855-ben minden korábbinál nagyobb katasztrófát okozott a víz. A tél kemény fagyokkal telt, és az átfagyott talajba nem tudott beszivárogni a hegyek egy méternél is vastagabb, olvadásnak indult hótömege. A töltések átszakadtak, a Fekete- és Fehér-Körös vize Gyulára zúdult. Az épületek több mint 80 százaléka, 1600 ház került víz alá.

Ez volt a város történetének egyik legnagyobb árvize. Góg Imre, a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság nyugdíjas vízügyi munkatársa 2005-ben, a 150. évfordulón tartott előadást az eseményekről. A Körös-vidéki Hírlevélből kiderült, hogy a városon akkor még keresztülfolyó Fehér-Körös a Fekete-Körös áradásával együttesen február közepén kezdte ostromolni a települést a víz, ami elborította Kisvárost, Újvárost, Magyarváros egy részét, körbezárta Németvárost, 1600 tanya és lakóépület került víz alá.

A Vasárnapi Újság a következőképpen számolt be az eseményekről: „Gyulát (Békésmegyében) olly vizáradás pusztitá, minőre még emberek nem emlékeznek. A Fehér- és Fekete-Körös, melylyek Magyar- és Német-Gyula hosszában folynak, szépen megtisztultak a jégtől, minden veszedelem nélkül. De alig kezdtek ez esetnek örülni a régóta aggódó lakosok, midőn febr. 15-én a Fekete-Körös medréből kitört, a város északi részén alantabb fekvő helyeket elöntötte, szétrombolt mindent a mit útjában talált, s az emlékezet előtti idők óta elhagyott Régi-Körös ágyába vette magát, s egyszersmind mindenfelé áradással önté el a vidéket nagy terjedelemben. Számtalan tanya víz alá került, nagyrészben összeomlottak épületeik, a marhából a mit a roskadozó falak agyon nem vertek, annak nagy része a vizbefult, vagy megfagyott. És e pusztitást febr. 20-án megkétszerezé a Fehér-Körös, melly szintén kitört medréből, s a város déli részét pusztította. – Oda van nemcsak Gyula, a szép alföldi szorgalmas város nagyobb része, de határának, vidékének is minden reménye; nem fog ott aratni, sem szüretelni ez idén a szorgalmas gazda…”

Magyarország kormányzója, Albert főherceg a vízkárosult tájak megtekintése során Gyulán is bejárta az elpusztult városrészeket, és kinyilvánította, hogy ennek többé nem szabad megtörténnie, mert „Gyula végleg megszűnik lakóvárosnak lenni.”

A kormányzó ekkor úgy látta, ha a Fehér-Körös medre továbbra is a városon keresztül halad, Gyula tényleg oda lehet. A főherceg rendeleténél fogva a Nagyváradi Helytartótanács 1856. november 12-én elrendelte, hogy a Fehér-Körös vizét egy új, a városon kívül épített mederben vezessék.

Bodoky Károly véleménye eltért

Bodoky Károly, a Körös-szabályozási Társulat mérnöke, nem helyeselte az új csatorna tervét. A Bodoky-féle terv szerint a Fehér-Körös továbbra is Gyulán folyt volna keresztül kiszélesített mederben, megerősített gátak között.

Az 1855. évi pusztító árvíz következtében azonban folyószabályozási terveit elvetették, és véleménye ellenére a Fehér-Köröst Gyula felett az eredeti medréből, a mai Élővíz-csatornába elterelték, Békésig egy új csatornát ástak, a Fekete-Körös vizét pedig Doboznál a Fehér-Körös új medrébe bevezették.

Ennek ellenére a vízépítő mérnök korának egyik legjelesebb személyisége. 1847–1848-ban kidolgozta a Körösök és a Berettyó szabályozásának tervét. Később a Körös-Berettyó Társulat főmérnöke lett, ő irányította a folyók szabályozási munkálatait.