Csendesen, méltósággal emlékeztek az elhurcoltakra Mezőberényben

A településen élő svábok meghurcoltatása hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. január 6-án kezdődött. Mint arról korábban írtunk, ekkor éppen a vízkereszti istentiszteletre hívott a berényi templom harangja, és ekkor indultak útnak azok a Gyulára tartó teherautók, amelyekre a szovjet GPU által „összegyűjtött” 562 mezőberényi lakost kényszerítették fel. A Szovjetunió területére, „jóvátételi” kényszermunkára vitték őket.

Kollárné Hegedűs Vanda a témában született tanulmányában a következőképpen írja le az eseményeket: „Mezőberényben házról házra jártak, és a kijelölt személyeket csomagjaikkal együtt az iskolákban kialakított gettókba és a német templom szomszédságában álló szálló épületébe szállították. Folyamatosan érkeztek a német származásúak a község belterületéről, távoli tanyákról egyaránt. Az épületeket fegyveres katonák őrizték, családtagokkal már nem találkozhattak a begyűjtöttek. Összezsúfolva, a földön fekve, csomagokra dőlve töltötték az indulás előtti utolsó berényi éjszakákat. 1945. január 6-án vízkereszt napján a csoportot felpakolták a leponyvázott teherautókra, az összekészített csomagok egy részét pedig szekerekkel vitték utánuk Gyulára.”

A szovjet tisztek nagy részben az 1941-ben történt népszámlálás alapján a magukat német nemzetiségűnek vallókat és a németes hangzású nevű magyar embereket gyűjtötték össze, ám a lovas kocsikon többen ültek olyanok is, akiknek nem volt közük a svábsághoz, kizárólag a fogolylétszámok kiegészítése indokolta, hogy ezeket az embereket is — erőszakkal — a kocsikra ültették, ahonnan már nem volt visszaút.

„Gyulán még a mezőberényi csoport együtt maradt. Amikor az állomáson a vagonokba kerültek, már előfordult, hogy elszakadtak egymástól testvérek, szülők és gyermekeik. Ezek a családtagok legtöbbször közösen csomagoltak, így előfordult, hogy valakinek nem volt elég élelme az útra, vagy meleg ruhája, takarója. Végül az egy szerelvénnyel indulók sem egy lágerbe kerültek, így sokan csak a hazatéréskor láthatták újra szeretteiket.” – írja az említett tanulmány.

A Gyulán álló szerelvények Sahti és Novo Sahti szénbányáiba szállították a berényieket. Akiknek nem jutott hely, azokat gyalog átvitték Elekre, ahonnan hamarosan ők is indultak el, és meg sem álltak Krivoj Rogig. Ott vasércet bányásztak a magyar kényszermunkások embertelen körülmények és ellátás mellett.

Az 1945. január 6-án a Szovjetunióba „malenkij robotra” elhurcolt 562, mezőberényi „munkaképes” fiatal, középkorú férfi és nő közül 509-en térhettek haza 1947. július 29-én, 53-an életüket vesztették.

A test túlélte, de a lélek?

Kisari Miklósné, az esemény szervezője elmondta, miután az eseményekről sokáig az érintettek sem mertek és nem is akartak beszélni, kötelességüknek érzik, hogy a csendes megemlékezéssel felhívják az utókor figyelmét a történtekre.

Egy tanulmányában Körösi Mihály, a város alpolgármestere és kiváló helytörténésze a következőképpen fogalmazott: „Sok mindenről tudunk, csak egyről nem, vagy nagyon keveset: hogyan lehetett mindezt túlélni? A test túlélte, erről vallanak a visszatérők, de a lélek? Mi történt a „málenkij robotra” elhurcoltak lelkével? A gimnazistáéval, a családjától itthon vagy éppen a deportálás során elszakítottéval, a lányéval, akit itthon várt, ha megvárta a vőlegénye? A lélek hogyan élte túl az éhezést, a megaláztatást, az otthontalanságot?

A csendes megemlékezés éppen ezért is azt is szolgálja minden évben, hogy az események ne merüljenek feledésbe, és ne történhessenek meg újra soha többet.