Keményfejűnek kell lenni, és egyik lábunkat a másik után tenni

– Legutóbb 2013-ban lehetett hallani felőled. Akkor 15 éves diákként meséltél a Mont Blanc megmászásáról. Eltelt 6 év, befejezted a középiskolát. Hova vezetett az utad, mivel foglalkozol amikor éppen nem hegyet mászol?

– Érettségi után Békéscsabára kerültem a Színitanházba, ahol színháztechnikus, szcenikus végzettséget szereztem. Mindig örömmel fogok visszaemlékezni erre a két évre, hiszen nagyon sok élményt és tudást adott nekem az iskola. Az idei évtől pedig a Fővárosi Nagycirkuszban dolgozom fénytechnikusként.

– Sikerült valóra váltanod a 2013-ban magad elé kitűzött célod: sikeresen megmásztad az Elbruszt. Miként jutottál ide, hogyan készültél fel az áhított csúcsra?

– Igen, az Elbrusz megvan. Eredetileg 2014-ben szerettem volna megmászni Európa legmagasabb csúcsát, de sajnos közbejött pár dolog, így végül abban az évben nem jutottunk ki a Kaukázusba. Ezután több mint 4 évre eltávolodtam a hegymászástól. Motiválatlan voltam, és egyre inkább a videózás lett az életem. Tavaly határoztam el, hogy újra szeretném kezdeni. Nyár végén vágtam bele a fizikai-, év elején pedig a szellemi felkészülésbe. Az erőnléti alapozás főként futásból állt, utóbbi pedig a lehető legtöbb információ magamba szívásából. Szarvas–Békésszentandrás között, illetve Pesten a Farkas-erdőben futottam sokat. Elterveztem, hogy lépcsőzetesen fogok eljutni a csúcsig. Fokozatosan akartam haladni, hiszen vissza kellett szoknom a hegyek világába. Az Elbrusz előtt 3 mászásom volt. Március végén a Sněžka (1.603 méter), április végén a Grauspitz (2.599 méter), június elején pedig az Ortler (3.905 méter). Sajnos a Grauspitz, és az Ortler nem sikerültek. Emiatt elbizonytalanodtam, és kétségekkel érkeztem az Elbruszhoz, de végül szerencsére minden jól alakult.

– Milyen nehézségekkel kellett megküzdened az Elbruszon? Másabb volt, mint a korábbi csúcsok?

– A hegymászók többsége tudja, hogy az Elbrusz technikailag nem kihívás. Még a csákányt sem kellett használnom a mászás során. Ez a hegy egy nagy sztratovulkán. Teljesen más egy vulkánon mászni, mint mondjuk az Alpokban. Az Alpokban egy ügyes hegymászó óránként 300-400 méternyi szintkülönbséget is megtesz. Itt ez nem lehetséges. Az első nap például cirka 1.600 méter szintkülönbséghez 9–10 óra kellett. Egy hosszú, fárasztó baktatás az Elbrusz, az időjárás pedig szeszélyes. A reggelek nagyon fagyosak, a délutánok nagyon viharosak lehetnek. A hegyen volt részem sűrű ködben, hóviharban, de még jégesőben is. A csúcstámadás napján – mire a Pasztuhov sziklákhoz értem – megfagyott a víz, amit magammal vittem, így ha inni akartam, a flakonból kellett nyalogatnom a jeget. A nap ráadásul a hegy mögül kelt fel, így rettentő hideg volt. Néha meg kellett állnom, és a hónom alá szorítanom a kezeimet, mert egyáltalán nem éreztem az ujjaimat. A legnagyobb kihívást tehát az időjárás és a hegy mérete jelentette. Ezek mellett viszont még számomra az egyedüllét okozott nehézséget, hiszen szólóban másztam.

– Minden segítség nélkül, teljesen egyedül vetted be a csúcsot. Ezt egy laikusnak hogyan kell elképzelnie?

– Ez a tiszta mászás. Az én mászási elvem, hogy a legutolsó emberlakta településtől – Terskol (2.144 méter) falutól – csak lábbal, tehát segítség (például lanovka, felvonó, hószán, ratrak, stb.) nélkül másztam egészen a csúcsig. Tizenegy napig teljesen egyedül voltam Oroszországban. Természetesen a hegyen voltak rajtam kívül mások is és a menedékházakba az éjszakák pedig előre le lettek foglalva. Ez azért adott egyfajta biztonságérzetet.

– Mi volt a legemlékezetesebb pillanat az Elbrusz meghódítása során?

– Mindenképp a csúcsra lépés pillanata marad a legemlékezetesebb, viszont életemben nem láttam még olyan szépet, mint a hegyen töltött utolsó nap hajnalán. Együtt keltem a nappal a 4.130 méter magasan lévő menedékházban és gyönyörű látványban volt részem. Ott álltam és tátott szájjal bámultam a Kaukázus hegycsúcsait, ahogyan kimagasodnak a völgyben leülepedett felhőtengerből.

– Milyen veszélyeket rejt egy ilyen út? Hogyan próbáltál ezekre felkészülni?

– Az orosz-grúz határ szinte mindenhol veszélyes. Erre nem lehet felkészülni, így nem is nagyon erőltettem meg magam. Szerencsére Terskolban van egy nagy katonai bázis, és egy fél hadsereg állomásozott velem együtt a faluban. Számomra a nyelv volt az egyik legnagyobb probléma. Még az utazás előtt megtanultam olvasni a cirill betűket, meg egy kicsit oroszul is. Ez sokat jelentett, de természetesen a legtöbb helyen csak a kézzel-lábbal mutogatásnak lett eredménye. Még jó, hogy vittem magammal egy kis kézikönyvet. Egyébként nagyon barátságosnak ismertem meg Kabard- és Balkárföldet. A mászás után bejártam Nalcsik és Minyeralnije Vodi városát. Az emberek mindenhol segítőkészek voltak és igazi veszéllyel szerencsére sehol sem szembesültem.

– A mászás egyszerre fizikai és mentális megterhelés is a szervezetnek. Fizikálisan mivel tartod magad formában? Lelkileg mik azok a gondolatok, amikbe tudsz kapaszkodni a nehéz helyzetekben?

– Futással és biciklizéssel edzek, illetve visszajárok a régi iskolámba kosáredzésekre is. Szerencsére a 7 év kajakozás Bátor György kezei alatt olyan állóképességet és akaraterőt adott nekem, ami úgy érzem életem végéig elegendő lesz. A mászás során van jó pár holtpont, ilyenkor minden fejben dől el. Eszembe jut a családom, a múltbéli szép emlékek, majd pedig hogy milyen jó lenne, ha nem fagyott volna meg az ivóvizem. Aztán jön újabb 20 lépés és újabb 2 perc zihálás a -10 Celsius fokban, amit valójában -20-nak érzékel az ember a nagy szél miatt. Keményfejűnek kell lenni, és egyik lábunkat a másik után tenni. Csak így sikerülhet.

– Hogyan regenerálódtál a megpróbáltatás után?

– A mászás utáni napokat Oroszországban töltöttem. Aludtam, ettem és sétálgattam az orosz városokban. Ebből állt három nap. Itthon el kellett mennem masszőrhöz, mert nagyon megerőltettem a gerincemet, és alig bírtam aludni a fájdalomtól. Fogyni nem fogytam, bár nincs is nagyon miből. Ott fenn a hegyen a hegymászók főleg isznak, a napi 3 étkezés gyakran nincs meg. Egy ilyen kaland után kell néhány nap, amíg ez is visszaáll a normális kerékvágásba.

– Van magyar vagy akár külföldi példaképed?

– Mindig is Erőss Zsolt lesz a példaképem, ő motivál engem a mai napig. Külföldiek közül pedig Reinhold Messner-re nézek fel a legjobban.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Mi lesz a következő csúcs, amit meghódítasz?

– 12 hegy megmászása a jelenlegi álmom, ezek közül megvan az első. A mászásaimról és kalandjaimról egy utazási naplót vezetek, ezeket egyszer majd könyv formájában szeretném kiadni a kezeim közül. A képeket és videókat természetesen publikálom, ahol csak tudom. A következő cél a 6.962 méter magas Aconcagua. Decemberben indul egy expedíció Dél-Amerika legmagasabb hegycsúcsára a svéd hegymászónő, Emma Svensson vezetésével. Ehhez szeretnék csatlakozni. Egy ilyen vállalkozást viszont saját zsebből nem fogok tudni finanszírozni, így támogatókra lesz szükségem. Reménykedem benne, hogy az Elbrusz mászásommal sikerült pár ember vagy cég figyelmét felkeltenem és látnak bennem fantáziát.