Megmentették a Belvárosi iskola portásának, Józsi bácsinak az állását

– Hány éve dolgozik portásként a Belvárosi iskolában?

– Tizenhét éve. Ahogy az iskolát, úgy a gyermekeket is megszerettem, a szívemhez nőttek. Úgy gondolom, hogy portásként felelősséggel is tartozom a diákokért. Komoly feladatomnak tekintem, hogy az iskolát csak az iskola tanulói látogassák. Ne legyenek lopások, még a környékben se lehessenek drogosok, mint ahogy az – ahogy hallomásból lehet tudni – egy-két helyen előfordul. Ha a 704 gyermek megérkezik, akkor a 705-iket ki tudom emelni, megkérem, hogy távozzon, vagy ha keres valakit, akkor hívom az illetékest. Nemcsak igyekszem kellőképpen, megfelelően ellátni azt a munkámat, amit a vezetőim megkívánnak tőlem, hanem a tanulókkal bizalmi kapcsolatot, barátságot is kötöttem.

– Név szerint is ismeri őket?

– Név szerint nem mindenkit, de elég sokat. Azonban mindegyiknek megismerem a szüleit, nagyszüleit, és ha jönnek, akkor tudom, hogy melyik gyermekhez érkeztek.

– Azt hihetnénk, hogy egy portás dolga mindössze kinyitni a bejárati ajtót és odaadni a kulcsot.

– A portások között nagy a különbség. Én inkább pedellusnak tartom magam, akik régen fenntartották a rendet, a fegyelmet az iskolákban. Felügyeltek a tanulókra, nevelték, ha kellett, figyelmeztették őket, úgy óvták őket – mint ahogy az iskolát is –, mintha a saját gyermekeikről lenne szó. Fontosnak tartom, hogy ha bejönnek, akkor ne egy mogorva, hanem egy mosolygós bácsival találkozzanak a diákok, olyan emberrel, aki szinte családtagnak, mondhatni nagypapának számít. Ki lehet szűrni, hogy most éppen örülnek valaminek vagy bánkódnak valami miatt. Megkérdezem tőlük, mi a baj, mondom nekik, hogy nem kell izgulni, biztosan sikerülni fog a dolgozat. A szünetekben is figyelem őket. Ha van valami nézeteltérés, akkor azt a meglátásom szerint meg kell beszélni, és akkor rögtön oldódik a feszültség. A köszönésre is próbálom nevelni őket. Ha megérkeznek valahova, akkor köszönteni kell az ottaniakat, ha pedig elmennek valahonnan, akkor elbúcsúzni az ottaniaktól. Azért vagyok itt, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az iskolában, hogy magabiztosak legyenek, ne tartsanak attól, hogy egy hatalmas épületbe lépnek be.

– Úgy volt, hogy február elsejétől nem köszöntheti majd a gyermekeket. Egy akció indult – mondhatni – a megmentésére. Mit szólt mindehhez?

– Volt is sírás-rívás január 31-én, kicsiktől a nagyokig, ami nagyon megérintett. Ez egy olyan visszajelzés volt, amiből még sokáig lehet táplálkozni. Élhetném a nyugdíjasok megszokott életét, de mind fizikailag, mind szellemileg fittnek érzem magam. Persze megértem azokat is, akik belefáradtak a munkába. De én addig szeretnék dolgozni, ameddig topon érzem magam, ameddig képes vagyok megfelelően ellátni a munkámat. A gyermekekért élek, ők tartanak fiatalon.

A tankerületnél megoldották a problémát

Komoróczky József nyugdíjasként megbízási jogviszonnyal dolgozott a Békéscsabai Intézményellátó Centrum kötelékében. Az intézmény tavaly december 31-ével megszűnt. Több dolgozó mellett őt is átvette a Békéscsabai Tankerületi Központ. Ott azt mondták: átvizsgálták az átvett munkatársak személyi anyagát, és megállapították, hogy a foglalkoztatása immár nem a jogszabályoknak megfelelő. Ezért a hatályos szabályozásnak megfelelő formában foglalkoztatják tovább a portást.

Bánki András igazgató azt is mondta: azok, akik akciót hirdettek a közösségi portálon Komoróczky József megmentésére, bizonyára nem tudták, hogy a tankerületi központ már dolgozik a megoldáson. Kiemelte: nem az volt a cél, hogy megszüntessék a munkaviszonyát, hanem az, hogy a jogszabályoknak megfelelő módon foglalkoztassák a jövőben. Komoróczky József hozzátette: megoldódott a probléma, és mind a saját, mind a gyermekek, szüleik örömére továbbra is ő köszönheti a Belvárosi Általános Iskola és Gimnáziumba érkezőket.

Fotó: Imre György