A kereszténységnek van jövője: vallja Aradi András lelkész

– Mi indította el a lelkészi pályán?

– Ami az emberi oldalát illeti, viccesen azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen Rákosinak és Sztálinnak köszönhetem, hogy pap lettem. Az én szüleim kulákok voltak, édesapám Békéscsaba egyik leggazdagabb embere volt, a háború után azonban minden odalett. 1953-ban a József Attila utcai általános iskolában voltam nyolcadikos, az most zeneiskola.

Abban az évben tavasszal halt meg a nagy Sztálin, és a lépcsőfordulóban még júniusban is ott volt a kegyeleti fal, nagy fekete drapériával, koszorúval és fekete szalaggal. Az utolsó előtti tanítási napon mi már rendesen tomboltunk és vártuk, hogy vége legyen az általános iskolai tanulmányoknak. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy valaki leakasztotta a falról a koszorút és azzal gurigáztunk és egymás nyakába dobáltuk. Az igazgató az irodájából kilépve, amikor meglátta, hogy mit csinálunk, majdnem rosszul lett. Egyből összehívták a tanári kart, mert ezt a rendbontást nem hagyhatták szó nélkül.

A mai napig csodálkozom azon, hogy a szüleinket nem börtönözték be a csínytevésünk miatt. A tanári kar végül arra jutott, hogy nem tudnak velünk mit csinálni, kirúgni nem rúghattak ki, mert már nemcsak a tanévnek volt vége, hanem a tanulmányainknak is. Egy lehetőségük volt, amennyire csak lehetett lerontották a magatartás jegyünket. Lényegében emiatt az osztályzat miatt sehova nem vettek fel, csak Debrecenbe.

– Jól gondolom, hogy a vallásos neveltetés is erősen közrejátszott a pályaválasztása során?

– Valóban, hiszen a szüleim mélyen hívő evangélikus emberek voltak, továbbá a gimnáziumban is nagyon komoly egyházi szellemben nevelkedtem. Érettségi után semmi másban nem gondolkodtam, egyből beadtam a jelentkezésemet a lelkészképzőbe. Az osztálytársaim közül végül hatan választottuk a lelkészi hivatást. A három evangélikusból az idősebb Kutyej Pállal mi ketten ráadásul Békés megyei származásúak vagyunk. De nemcsak a középiskolában voltunk osztálytársak, hanem együtt is avattak bennünket lelkésszé.

– Tanulmányai befejezését követően megszabták, hogy hol kell munkába állnia?

– Ahogy kikerültem a teológiáról, segédlelkész lettem és a püspök fennhatósága alatt álltam. Az életemet érintő fontos kérdésekről, mint például hogy hol dolgozzak, a püspök döntött. Nekem az volt az elvem, hogy megyek oda, ahova a püspök küld. Így kerültem Debrecenbe, Rudabányára, Kecskemétre, Budapestre, Szarvasra, majd végül haza, Békéscsabára.

– Volt olyan munkahelye, amely nagy kihívás elé állította?

– Amikor Rudabányára kerültem, semmit nem tudtam a körülményekről, azt mondták, hogy mennem kell, így hát mentem. Akkoriban még könnyen költözködtem, mert egy bőröndbe belefértek a holmijaim. Harminc település tartozott hozzám, mivel azon a területen kevés volt az evangélikus hívő. Miután megérkeztem, a felügyelő körbevezetett és bekísért a templomba. Ez egy kis templom volt paplak nélkül, a bejárat feletti karzat mellvédjét befalazták és így alakítottak ki egy kis lakrészt. Semmi más nem volt a szobában csak egy vaskályha és egy sezlon, amely keresztben pont elfért. Fürdőszoba nem volt, a templom előtti közkútból tudtam vizet hozni. Az étkezéseket saját magamnak kellett megoldani, ami elég nehézkes volt.

A sógornőm úgy próbált segíteni nekem, hogy télen egy 30 literes zsírosbödönbe főzött sűrű babfőzeléket csülökkel és feladta postán. Akkor azt ettem mindennap másfél hónapon keresztül. Irtó éhes voltam és próbáltam változatossá tenni; ha egy kicsit több vizet adtam hozzá, bableves volt, ha kicsit kevesebbet, akkor babfőzelék. Én a mai napig is úgy vagyok vele, hogy ugyanabból az ételből bármeddig tudok enni. Rudabánya egyébként egy segédlelkésznyúzó hely volt, nem bírták ott sokáig. Én körülbelül két évet dolgoztam ott.

– Mikor került vissza a szülővárosába?

– 1986-ban megüresedett Békéscsabán a lelkészi állás, így a feleségemmel és három gyermekünkkel visszaköltöztünk. 2008-ig dolgoztam itt, mintegy 22 évig. Ugyan nyugdíjba vonultam, de azóta is ha kérik, szívesen besegítek, helyettesítek.

– Hogyan készült fel a prédikációkra?

– Balkezesnek születtem, de gyerekkoromban átszoktattak jobb kézre, így valószínűleg emiatt utálok írni, és nagyon rossz adminisztrátor is vagyok. Kevés kivételtől eltekintve úgy mentem fel a szószékre, hogy nem volt leírva egy betű sem. Sokat gondolkodtam, elmélkedtem és a fejemben felépítettem. Ugyan párszor előre dolgoztam és a számítógépen megírtam a prédikációt, de ilyenkor a hívek mindig észrevették, és kérték, hogy ha lehet akkor inkább ne tegyem. Ők is és én is jobban szerettem, ha kötetlenül beszélhettem és a hallgatóság szemébe nézhettem.

– Milyen gondolatok jutnak eszébe a reformáció ötszázadik évfordulója kapcsán?

– A reformáció óriási esemény volt, amely megváltoztatta egész Európa és a magyar nép életét, de ahogy Luther írta, állandó reformációra van szükség. Ha nem gondoljuk át mindazt, ami miatt szükséges a reformáció, akkor az 500 évvel ezelőtti események megkövesednek.

– Hogy látja a vallás és a keresztény hit jövőjét?

– Van jövője a kereszténységnek, mégpedig úgy, hogy nem a külvilág, hanem a kereszténység formálja és alakítja a külvilágot. A mértékről lehet gondolkodni, a kommunizmus el akarta törölni a kereszténységet, amely ma is él és létezik, míg a kommunizmus teljesen erodálódott. Vonzóvá tenni a keresztény hitet már nem az én feladatom, hanem a fiatal keresztény vezetőké, úgy érzem.