Sok ezer békési gyermek világra jöttét segítette

– Székelyként milyen érzés volt az akkori Vörös Csepelen felnőni?

– Édesapám gyergyóditrói, édesanyám szárhegyi. Édesapám az első világháború után került Budapestre, majd a trianoni vész után magával hozta édesanyámat is. Én már Csepelen születtem, és ott is nőttem fel, de mindig székelynek tartottam magamat.

– Nem sokon múlt, hogy külföldön kezdjenek új életet. Miként emlékszik vissza az ausztriai útra?

– Nekem kisgyermekként nagy élmény volt, hogy szürke marhák vontatta echós szekéren utazhatok. Így indultunk Ausztriába. Esténként erdőszéleken álltunk meg, összehúztuk az avart, leterítettük a ponyvát, a reggelihez tejpor adta az alapot. Akkor még nem fogtam fel, hogy a háttérben mi zajlik, hogy milyen pusztítást végez a második világháború. Néhány hónapos ausztriai tartózkodás után, nyitott vagonban utazva, másokkal összezsúfolva kerültünk haza. Másnap hajnalban édesapámat elvitték, koncepciós perbe fogták, és közel tíz évet ült börtönben. Hogy mennyire koncepciós volt az eljárás, jelzi, hogy a Kádár-időkben perújrafelvétellel rehabilitálták. Édesanyámra óriási felelősség hárult, varrásból tartott fenn minket három testvéremmel együtt, akik közül én voltam a legkisebb. A nehézségek és az „előéletünk” ellenére valamennyien főiskolát, egyetemet végeztünk.

– Az iskolában, politikai fogolyként börtönben sínylődő édesapja miatt, X-es diákként tartották nyilván. A továbbtanulását ez miként határozta meg?

– Miután édesapám politikai fogolyként a börtönben sínylődött, állami gimnáziumban nem tanulhattam tovább. Így kerültem Szentendrére, a ferences gimnáziumba. Érdekesség, hogy az intézmény volt az országban az egyetlen koedukált katolikus gimnázium. Mindennap Csepelről tettem meg az utat oda-vissza HÉV-vel. A Szentendrére közlekedő járaton az utolsó két szerelvényt diákkocsinak tartották fenn. Mi pedig arra használtuk fel az időt, hogy tanuljunk. Magát a gimnáziumot egy korábbi csendőrlaktanyában alakították ki. A körülmények nem voltak ideálisak, ám az ott dolgozó ferences tanárok mégis ideálissá tették. Sosem felejtem el azt a kedvességet, azt az odafigyelést, amivel foglalkoztak velünk.

– S jött 1956, ami mély nyomokat hagyott Önben…

– Éppen a gimnáziumból tartottam hazafelé, amikor láttam, hogy a régi Erzsébet hídnál, a Március 15. téren fiatalok vonulnak az utcákon, és különböző jelszavakat skandálnak. Igazán csak akkor értettem meg, hogy miről van szó, amikor a szomszédasszony átjött hozzánk, és arról szólt, hogy nagy a mozgolódás a Parlament előtt. Édesanyámmal és a bátyámmal mi is odamentünk. Nagyon különleges helyzetbe kerültünk, hiszen olyan időket éltünk, amikor a falnak is füle volt. Valaki elkiáltotta magát: „Le a kommunistákkal!” Mindenki óvatosan nézett körül, azután a tekintetek megenyhültek, majd összetalálkoztak. Kiderült, hogy mindenki azonosan gondolkodik. Nagy Imre beszédéből nem sokra emlékszem, de az átszellemült, egyet akaró tömegre annál inkább. Sajnos a következő napokban testközelből láttam a szörnyű megtorlást is.

– Jeles érettségije után lehetett volna pedagógus. Miként kötött ki végül az orvoslásnál?

– Francia–magyar tanári szakra jelentkeztem, ám kijött hozzám a felvételi bizottság egyik tagja, és közölte, hogy olyan előélettel, mint a ferenceseknél szerzett érettségi, nem fogják rám bízni a jövő nemzedék tanítását. Értettem a szóból, dolgozni kezdtem segédmunkásként. A Mirelite Mélyhűtő Vállalatnál, egy fűrésztelepen, az egyetemi nyomdában, illetve egy híradástechnikai üzemben egyaránt állást vállaltam, utóbbi helyen lovas kocsin szeméthordó voltam. Később úgy döntöttem, hogy otthagyom a fővárost, Szegedre mentem, ahol a szőrmevállalatnál helyezkedtem el. Az enyhébb légkörben innen kerültem az orvostudományi egyetemre. Hivatásomat Gyulán, a sebészeten kezdtem, majd a szülészeten folytattam, szülészet-nőgyógyászatból is ottani időszakomban tettem szakvizsgát.

– Éveken át egyedül vezette a békési szülőotthont. Miként emlékszik vissza ezekre az esztendőkre?

– Valóban, a legtöbbször egyedül vezettem az intézményt, ami érthető módon éjjel-nappal nyitva volt, hiszen az újszülötteknek nem lehet megszabni, hogy mikor érkezzenek. Gyakorlatilag állandóan bent voltam a szülőotthonban, bent is aludtam, mert nem akartam, hogy az éjszakai telefoncsörgésre a családom állandóan felébredjen. Szép, de nagy felelősséget is jelentett mindez számomra, hiszen mindenben egyedül kellett döntenem.

– A közéletből is kivette a részét. Húsz évig önkormányzati, négy évig megyei önkormányzati képviselő volt. Szerepet vállalt a Békési Városvédő és Szépítő Egyesület, illetve a Békési Fürdőért Alapítvány munkájából. Most mégis az erdélyi testvérvárosi kapcsolatokról kérdeznénk. Hogyan lett az együttműködés egyik fő mozgatója?

– A romániai forradalom első napjaiban telepakoltuk az autómat mindenféle gyógyszerrel és egyéb dologgal, majd a már sorakozó tankok árnyékában eljuttattuk azt Marosvásárhelyre. Ezután feleségemmel együtt megszerveztük a Máltai Szeretetszolgálat helyi szervezetét, a szegediek, a budapestiek támogatásával, a békési emberek pedig rengeteget segítettek az adománygyűjtésben. Számomra a mai napig meghatározó élmény, amikor a gyergyószentmiklósi szülészetre egy kis Barkas teherautóval pólyákat, ágyneműket, műszereket vittünk. A szülésznők úgy ölelték magukhoz ezeket a tárgyakat, mint a gyerekeket, és közben csorgott a könnyük.

Tenisz, kerékpár, olvasás a hobbija

Dr. Csiby Miklós három gyermekének és három unokájának boldog édesapja és nagypapája. Szabadidejében szívesen teniszezik, kerékpározik és horgászik, illetve rengeteget olvas, sok ezer darabos könyvtára van.

A szakembert korábban Békés Városért kitüntetéssel, Sursum Corda díjjal és a Gyergyószentmiklós Díszpolgára címmel is elismerték. Városi rendezvények gyakran felkért szónoka, aki gyönyörűen beszéli a magyar nyelvet.