Generációkat tanított a jóra Raffay Györgyné

– Izgalmasan kezdődött a pedagógusi pályája…

– 1957-ben Kamut-pusztán kezdtem tanítani, ahová ha esett, ha fújt, mindennap biciklivel tekertem ki. Ez napi nyolc kilométert jelentett oda-vissza. Három évvel később férjhez mentem, és már Gyurival közösen költöztünk ki a tanyavidékre. Férjem agráregyetemet végzett, és arra kértünk engedélyt, hogy taníthasson a felső tagozaton, én pedig továbbra is az alsósokkal foglalkoztam. Nagyon szép időszak volt. Talán személyes családi gyökereim miatt is úgy érzem, hogy a tanyasi embernél igazabb, mosolygósabb, becsületesebb embert nem tudok elképzelni.

– A távolságok akkor egészen mást jelentettek. Hogyan fogadták a gyakran ugyancsak kilométerekről bejáró gyerekeket?

– Mindig teát főztünk nekik, illetve – különösen rosszabb időben – edénybe vizet készítettünk ki, hogy a hosszú gyaloglás után megtisztíthassák csizmáikat a sártól. Tízóraira zsíros vagy lekváros kenyeret kentünk. Volt, hogy teaesteket rendeztünk. Ma is tartom a kapcsolatot a tanítványaimmal, és milyen érdekes is az élet, többen közülük már nagyszülők.

– Apropó, miért éppen a tanítást választotta hivatásául?

– Egészen kiskoromtól kezdve vonzott ez a pálya. Talán az erős hangom miatt felvigyázó is voltam, de talán a legfőbb ok, hogy olyan pedagógusaim voltak, akikre példaképként tekintettem, szerettem volna olyan lenni, mint ők. Már negyedik osztályban biztos voltam benne, hogy tanító leszek.

– Tizennyolc évesen pedig már munkába is állt.

– Akkoriban másként mentek a dolgok. Az általános iskolai évek után már felvételiztem Szarvasra, hogy tanító lehessek. Általános iskolai tanárom búcsúzóul azt írta a tablómra: „Amikor először lépsz az iskolába, szeresd a gyermeket és tanítsd a jóra!” Az általános iskola után következett a meghallgatás énekből, testnevelésből és beszédkészségből. Sikerrel jártam, pár év múlva pedig elkezdtem a munkát Kamut-pusztán.

– Mekkora változást hozott, hogy 1963-ban beköltöztek Kamut központjába?

– Ekkor épült az emeletes iskola a központban. Persze akadtak különbségek. Kamut-pusztán az első négy osztállyal, átlagosan 28-30 diákkal foglalkoztam, az új iskolában előbb az elsősökkel, majd felmenő rendszerben a másodikosokkal. A nyugdíj előtti éveimben vittem felsősöket, azokat a gyerekeket, akiket korábban első-másodikban tanítottam. Gyakran gyűltünk össze nálunk, palacsintát sütöttünk, tejbegrízt főztünk, etettük a teknősbékáinkat. Mindig rengeteg jószágunk volt, a közeli óvodából is szívesen jártak át hozzánk.

– Szigorú tanár volt?

– A szeretet erejéig voltam szigorú, s közben, ha valaki nem fedte be a füzetét, megtettem én, ha nem hozott uzsonnát, adtam neki. A szekrényemben annyi minden volt, hogy amikor nyugdíjba mentem, alig tudtam kipakolni. Mindent elraktároztam, hogy ha valaki otthon felejt valamit, lehessen pótolni, vagy ha nehéz körülmények közül érkezett, segíthessek. S persze tudni kellett megfogni a gyerekek kezét, ha kell, együtt ugrabugrálni velük, testnevelésórákon közösen csináltuk a békaugrást, együtt futottunk. A fonyódi nyári táborba élő csirkét is vittünk. A férjemmel és a szülőkkel együtt kopasztottunk, együtt főztünk, sütöttünk, hogy nekik jó legyen. A gyulai lovastáborba egy alkalommal biciklivel tekertem át, és vittem a zsírosbödönt. A jó melegben, olyan nyomott hagyott a megolvadt zsír, hogy nem lett volna nehéz követni. Az ezernyi – remélem, a volt diákok számára is – közös élmény ma is itt él bennem.

Sokoldalú személyiség

Raffay Györgyné nagyon büszke két gyermekére, Julcsira és Zsoltira, négy unokájára és dédunokájára, akik mindannyian fiúk. Nagyon fontosnak tartja, hogy bemutathassa, több generáció ma is képes együtt élni. Több mint húsz éve vezeti a rendkívül aktív nyugdíjasklubot, szinte nincs olyan hét, olyan nap, amikor nem kell valahova mennie. A nótaklubnak is aktív tagja, de remek kézimunka-alkotásai is dicsérik az ügyességét. Aktív korában bábozott, sportfoglalkozásokat, kézimunkaszakkört is vezetett, és a mai ballagásra is meglepetéssel készül a végzős kamuti általános iskolás diákoknak.