2019.02.25. 06:55
Körülbelül húszezer kivonuláson vett részt a szeghalmi mentőápoló
Óriási szirénázással búcsúztak kollégái a nyugdíjba vonuló szeghalmi Kardos Ferenctől. A mentőápoló 45 év után múlt héten töltötte utolsó napját a mentőállomáson. Az elköszönés megindító pillanatait fia örökítette meg, majd töltötte fel a legnagyobb közösségi oldalra, ahol csaknem 800 ezren nézték meg azóta a felvételt, s több ezren gratuláltak a férfinak. Kardos Ferenc megközelítőleg 20 ezer kivonuláson vett részt, számtalanszor átélte a születés csodáját, de tragédiákkal is találkozott. Hírportálunk a nyugalmazott mentőápolót választotta a hét emberének.
– Hogyan lett önből 44 és fél évvel ezelőtt mentős?
– Megüresedett egy hely az állomáson. Az akkori vezető keresett, hogy nem akarok-e mentős lenni. Nagyjából két percet gondolkodtam, utána igent mondtam; ezt a döntésemet azóta sem bántam meg. Eleinte furcsa volt a váltás, hiszen másik szakmát tanultam, mást dolgoztam, de szerencsére már az elején, a békéscsabai 13 napos elméleti és gyakorlati képzésen is egy olyan közegbe kerültem, amit könnyű volt megszokni. Ezt követően Szeghalmon is barátságosan fogadtak, hamar be tudtam illeszkedni.
– A hetvenes évek közepén állt szolgálatba. Milyen volt akkor mentősnek lenni?
– Akkor nem volt még ennyi kövesút, sem mobiltelefon, sem GPS. Nysa típusú mentőautóval jártunk, amiben előfordult, hogy télen mínusz 2 fok volt. Megesett, hogy a fekvőbetegért nem tudtunk behajtani a földes utcába, a hordágyat sem bírtuk eltolni a keskeny járdán, ezért egy lovaskocsi platóján vittük a kocsiig. Máskor egy bicikli csomagtartóján toltuk ki a pácienst. Nagyon kemény volt ez az időszak, meg kellett gondolnunk, hol állunk meg az autóval, hogy a lehető legközelebb legyen az érintett. S ekkor még a mentőszolgálat együtt végezte a mentést és a betegszállítást, mi hordtuk a betegeket az SZTK-ba; nagyon sok embert kellett akkoriban megmozgatni.
– Mi motiválta ilyen hosszú időn keresztül, hogyan tudott a pályán maradni?
– A betegszállítós időszakban sokan barátsággal fogadtak bennünket, hiszen több évig, akár évtizedig jártunk ugyanazokhoz a családokhoz. Például több mint 10 éven keresztül vittünk vesekezelésre egy kislányt Bucsáról. Hetente háromszor mentünk érte hajnal 2-re, elszállítottuk Orosházáig, onnan a kollégák tovább Szegedre. Rengeteg olyan esthez vonultunk ki, amely jóleső érzéssel töltött el. Hat-hét éve éjszaka kimentünk egy szüléshez, az anyukának tolófájásai és rendellenességre utaló zöldes magzatvize volt. Kihívtuk az esetkocsit, de közben megindult a szülés. A kisfiúnak kijött a feje, lila volt, nem lélegzett, a köldökzsinór a nyakára tekeredett. Kértük a szülőt, toljon még egyet. Megszületett a kisbaba, lefejtettük a nyakáról a köldökzsinórt, nyákleszívást végeztünk, és felsírt a kicsi. Hatalmas kő esett le a szívünkről. Mire kiért a kocsi, mindketten el voltak látva. Ezek azok a szép dolgok, melyek ha egyszer egy hónapban megtörténtek, már megérte csinálni.
– A 20 ezer kivonulás során tengernyi furcsaságot látott, szép, valamint megrázó élményeket szerzett. Melyik volt a legemlékezetesebb esete?
– Nagyon sok jó és rossz történet volt az évek során. Szép emlék, amikor egy hónapnyi szolgálati idő után riasztottak bennünket egy szüléshez. A kisbaba ott helyben megszületett, minden rendben volt vele. Egy másik: kamionos baleset történt 15 éve Szeghalmon. Az egyik ember 3 méter mélyre került a nádas árokba. Harmincnyolc fokban küzdöttünk egy órán át az életéért, és sikerült megmentenünk. Az egyik legszomorúbb emlék pedig, amikor a fiam 12 éves osztálytársa és barátja rosszul lett a művelődési házban. Egy órás küzdelem ellenére sem tudtuk megmenteni. Akármilyen edzett is a mentős, egy ilyen eset hosszabb ideig megviseli az embert.
– Hogyan tudott megbirkózni a tragédiákkal?
– Bent a kollégákkal nagyon nagyon sokat beszélgettünk az esetekről. Könnyebb volt ezeket a dolgokat feldolgozni, ha megosztottuk egymással a gondolatainkat. Haza nem szívesen vittem semmit a munkámból, inkább csak nagy vonalakban érintettük az eseteket.
– Nehezen hagyta ott ennyi idő elteltével a mentőállomást?
– A kezdeti időszakhoz képest a munkafeltételek idővel nagyon nagy mértékben javultak. Azt mondhatom, hogy nagyon szép és jó volt az elmúlt 44,5 év, de a végén már nehéz volt. Az utóbbi időben 4-5 naponta kifogtam olyan túlsúlyos beteget, akit megterhelő volt mozgatni. Jól fog esni a pihenés, de azért már most hiányoznak egy kicsit a kollégák, úgy érzem, hamarosan meglátogatom őket.
– Mivel tervezi tölteni a nyugdíjas éveket?
– Van a családnak egy nagy kertje Szeghalmon, ahol egy kis mintakertet szeretnénk kialakítani. Összesen 100 fát telepítünk majd, főleg szilvát, meggyet és barackot. Mindemellett sok időt fogok eltölteni az unokámmal.
Névjegy
Kardos Ferenc 1955. november 26-án született. Általános iskolába Szeghalmon járt, majd Makón tanult tovább a kereskedelmi szakközépiskolában. Első munkahelye a szeghalmi áfész volt (1974), onnan jelentkezett át néhány hónap múlva a mentőszolgálathoz (1975). Új munkahelyén előbb mentőápoló, később mentőszakápoló lett. Csaknem 20 évig esetkocsin teljesített szolgálatot, végül mentőgépkocsin volt ápoló. Négy évtizedes munkásságát Kresz Géza-emlékéremmel ismerték el 2015-ben, azt megelőzően pedig a helyi önkormányzat egy kollektív, valamint egy névre szóló kitüntetést adott számára a Semmelweis-napi rendezvényen.
