Lelombozódtam

Lelombozódtam. Ahogy napjainkra a természet. Ez az egyszerű érzés engem még akkor kerített a hatalmába, amikor a nem általunk ültetett, az ingatlanunk közelében, a villanyvezetékek alá több évtizede került fa sorsát próbáltam egyengetni. Fotóztam alulról, szemből, amennyire tudtam, még a magasból is. De az is látta, aki nem akarta, hogy a fa évente akkorát képes nőni, hogy a pompás koronájának a dzsungelében eltűnik minden vezeték.

Készültem bejelenteni felelősen gondolkodó állampolgárként, hogy itt bizony szakad a cucc, ha megtépázza egy erősebb szél, hiszen az ágak súlya, kuszasága ránehezedik a vezetékrendszerre. A szerencse azonban (no meg az őszi gallyazási kampány) meghozta az emelőkosaras embereket. Zúgott kezükben a fűrész, levágták a magasba kívánkozó ágakat. Kértük, úgy szabadítsák meg a fát a felesleges ágaktól, hogy évekre megoldhassuk a problémát. Közölték, az a másik, meg a túloldali, sokadik ág már nem az ő hatáskörük. 

Pislogtunk ám nagyokat. A szakik távozása után is nézegettük a csálén, ímmel-ámmal megkurtított lombozatot. De nem jöttünk rá, miből lehet megállapítani, hogy melyik ág meddig és miért éppen az övéké, a másik meg a másé, vagy éppen a miénk.

Mostanában más szelek fújnak mifelénk. Viharosak. S közben a természet teremtményei meghajolnak ebben az erőfitogtatásban. Mi meg azon morfondírozunk, amíg nagyobb kár nem keletkezik, kezünkbe kapjunk-e egy fűrészt és korrektül megcsinosítsuk-e a fát. De többen óvatosságra intenek: ne tegyük, nem szabad. Egyelőre reménykedünk, nem lesz nagyobb baj.