Vonaton

Az utóbbi időben egyre többet utazok vonattal. Ez persze régen alap volt nálam a lakóhelyemtől távoli iskolám miatt, de az utolsó vizsgáim után nem ültem vonatra majd 12 évig. Autóba viszont annál inkább, amit ráadásul legtöbbször én vezetek, éppen ezért nincs lehetőségem nézelődni. Tavaly ősszel azonban visszatért az életembe a vonatozás, ami mostanra igen sűrűnek mondható, hiszen kéthetente utazok a fővárosba.

Az első utamon felvettem a fonalat az utastársakkal, és hozzájuk hasonlóan én is telefont ragadtam, amint megtaláltam a helyem, és szinte egész úton abban böngésztem, olvasgattam. Másodjára már egyre többször felnéztem a képernyőről, hol azért, mert történt valami körülöttem, hol pedig a táj ragadott magával. Majd ahogyan jöttek sorra az utak, mindig egyre kevesebbet merítettem a telefonom akkumulátorán. Mára ott tartok, hogy elő sem veszem a táskámból, csak akkor, ha hívnak rajta, de még az időt is a karórámon ellenőrzöm. Így sem unatkozom, sőt. Igazi kikapcsolódás számomra ezekben a 2 és fél órás vonatozásokban megfigyelni az embereket és a tájat, ami minden évszakban és napszakban más képet mutat. A vonat tehát az én telefon "elvonóm" lett. Hálás is vagyok a dologért, hiszen ahogy a legtöbb ember, úgy én is hajlamos voltam olykor a kelleténél jobban elmerülni az okos eszközömben, amitől egyébként cseppet sem lettem okosabb. Sőt, gyakran még jó erős fejfájást is okozott, a bosszúságról nem is beszélve, ami a közösségi oldalakon beszerzett információktól árad az emberekre.