Édesítő

Egyik kedves ismerősöm mesélte, hogy már egészen kicsi korától tudta, a szilva és a dió hazájában él. Gyermekkorának egyik legkedvesebb emléke az egész éjszakán át tartó, rézüstös szilvalekvár-főzés. A környékről akkoriban sokan összegyűltek, mindenkinek jutott egy-egy mozdulat a hosszú kavarólapáttal, egy-egy mosoly a jóízű beszélgetésből. 

A szilvához megannyi saját élmény, érzés is kötődik. Szentandrási nagymamámnál télen, elalvás előtt mindig az utcai szilvafák didergését, árnyait lestem a dunna alól. A hordóból ősszel áradó cefre illata émelyítő volt, nagy ívben kerültem, de szívesen idézem fel a kert végébe átnyúló augusztusi potyóka hívogató hajlongását. A legfinomabb szilváslepényt a keresztanyám tette elénk Csabán, egy nyár végi napon, a világ legínycsiklandóbb szilváspapucsát pedig gyermekkori kis barátom mezőgyáni mamája kínálta. Ma is összefut a nyál a számban, ha Marika dédi muronyi szilvásgombócára gondolok. 

A Kölcsey ovisok friss szilvája még cibere volt, amikor megérkeztem a Szlovák Tájházba tegnap. A keverő, amivel a szlovák asszonyok mozgatták nagy szorgosan a bugyogó szilvát, most is óriásinak tűnt. Fenséges illat töltötte be az udvart: van, ami nem változik. A szívemet melengette, hogy a mai gyerekek is ugyanolyan örömmel vettek részt az üstös főzésben, mint a régiek. Talán továbbviszik a hagyományt és az ő lányaiknak sem kell majd a hozzáadott cukor. A rááldozott idő édesíti meg a szilvalekvárt.