Porszemcsék

A kislányom minap a világegyetem végtelenségét firtatta. Már egy ideje nem kapásból válaszolok kérdéseire, inkább átgondolom a mondandómat. A hatásszünet után a saját korlátaimra is tekintettel igyekeztem csillapítani kíváncsiságát. 

A diskurzus végén megállapodtunk abban, hogy ha kicsit nagyobb lesz, tovább fent maradhat augusztus 12-én. Ezen a napon tetőzik ugyanis a Perseidák meteorraj, tiszta időben, a városi fényszennyezéstől távolabb érdemes vadászni a hullócsillagokra. Később majd az Egy hét a csillagok alatt című programsorozatra is elviszem, idén is sokat lehetett tanulni a szegedi kutatótól, aki előadást tartott a megyei könyvtárban. 

A csillagászat sokakat érdekel, ám űrhajós, fizikus, kutató nem lesz akárkiből; nincs más választásunk, mint halandóként, a Földön járva kémlelni az eget. Észben tartani, hogy a legközelebbi, Napon kívüli csillag 4,2 fényévre található, több tízezer évig tartana elérni, főleg annak tükrében, hogy egyelőre (szerencsére) a fénysebességet megközelíteni sem tudjuk. 

A mai estén érdemes még inkább lassulni, hogy meglássuk a hullócsillagokat, megtapasztaljuk a „fényév távolságot”. Röpke időre találkozhatunk azokkal a porszemcsékkel, amik a kozmikus értelemben apróságnak számító nagy egészből, az üstökösökről szakadnak le. Ha elkapjuk a pillanatot, kívánhatunk. Lányom azt kérdezte: miért csak egyet? Bennem meg az visszhangzott: hogyan hasonlíthatunk ennyire ezekre a kis fénycsóvákra...