Nem károgok, dünnyögök

Nem károgva, inkább dünnyögve, morogva csatlakozom a világhálón posztolókhoz. Azokhoz, akik szóvá teszik, hogy elegük van már a vartyogó varjak tömeges  városi megjelenéséből. Még mielőtt az állatvédők tiltakoznának meglátásom ellen, leszögezem, minden, ami arányos, ami normális, azt elfogadom. De! Mostanában a trillázó, csicsergő madárkák helyett ezeknek a feketeségeknek a hangjára kelek s fekszek, utcai szárnycsapkodásuk elől pedig vagy sikerül elhajolnom, vagy nem, ahogy sokan másoknak is. És jön tőlem a bezzeg... 

Bezzeg, amikor még azt tapasztaltuk, évtizedekkel ezelőtt, hogy a fekete szárnyasoknak a szántóföld a „játszótere”. Legyen az dolmányos, vagy vetési, mindegy is, csak ne a fejünk felett hasítsanak el csapatokban, hangos károgással. Hajdan ők az ősz, a közeledő hideg évszak előhírnökei voltak. Bezzeg most... Városlakók lettek, a szomszédaink.

Olvasom ám kikerekedett szemekkel, hogy ők a madárvilág Einsteinjei. Az intelligenciájuk elképesztő. Kezdem érteni az urbánus viselkedésüket, alkalmazkodó tehetségüket. Ennek ellenére se tartoznak a legnépszerűbb madaraim közé.

Állítólag a vadászat és a megfelelő élőhelyek eltűnése miatt számuk nagyon megcsappant, és ezért is húzódtak be a lakott területekre, ahol nem fenyegeti őket vadászat és táplálékot is bőségesen találnak. Én meg azt tapasztalom, nincsenek ők kevesen, sőt! Ráadásul megszegik az együttélés szabályait – ha már intelligenciáról beszélünk...