Ízek, emlékek

Voltak évek, amikor ugyanolyan, vagy legalábbis majdnem ugyanolyan íze volt mindennek. A ’90-es évek elején bejöttek a porlevesek, amikor függetlenül attól, hogy valaki milyet fajtát választott, ugyanaz az ízvilág köszönt rá. Ma is akadnak olyan pékségek, amelyekben alapvetően teljesen mindegy, hogy kakaós csigát vagy sajtos croissant kérünk, nagy különbség nincs. Vannak gyorséttermek is, ahol szintén majdnem lényegtelen, hogy mit rendelünk, ugyanazt az ízt érezzük a szánkban. 

A globalizálódó világ majdnem elsöpörte az eredetiséget, a régi klasszikus ízeket is, de voltak, akik időben ébredtek. Mert persze kellhetnek az egységes ételek, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor muszáj a biztosra menni. Ugyanakkor nagy szükség van az egyes tájakra, térségekre, városokra, nemzetiségekre jellemző finomságokra is, amit több hétvégi megyei rendezvény is középpontba állított.

Szerencsére az egyediség ma még értékmérő, az identitás fontos része. Egy-egy jellegzetes étel régi emlékeket ébreszt, felidéz gyermek- és fiatalkori történeteket, de mindez nem egyszerű és céltalan nosztalgia, hanem sokkal több annál. Kifejezi, hogy az érintettek tartoznak valahová, hogy vannak gyökereik, hogy van múltjuk, vannak olyan értékeik, amit a déd- és nagyszüleiktől örököltek.

Az uniformizált világ nem szereti az eredetiséget, nem szereti a különbözőséget, csak az egyformát viseli és fogadja. A világnak azonban éppen a különböző színek, formák és ételek adnak egyedi ízt.