Boldogságos, szegény csabai élet – múltidézés Sas Józseffel

Apró emlék Sas Józseftől

— Egyszer megkerestem a Lepény Pál utca 6. számú parasztházat. Ott lakott apám anyámmal, amikor 1939. január 2-áról 3-ára virradó éjjel megszülettem. Vándortársulat lévén, az öcsém 1940-ben már Losoncon látta meg a napvilágot. Később apámat a szegedi Nemzeti Színház szerződtette, operettekben játszott bonvivánt. Amikor Békéscsabára kerültem, még éltek a műszakban olyanok, akik apámra jól emlékeztek, sőt, a közönségből is megkerestek, és többen emlegették őt. Aki látta annak idején A mosoly országában, ahogy Szucsong szerepében énekelt, nem felejtette el soha. Később Szegeden A mosoly országában én játszottam Ferit.

— Apámtól nem sokat hallottam a ’39-es Békéscsabáról, mert a háborúban, négy és fél éves koromban elhurcolták, róla halvány emlékeim vannak — utal a régi időkre Sas József. — Anyámtól rengeteget tudok erről az időszakról. Utazó társulatok járták az országot. Apám a nevezetes Károlyi-Vértes társulattal játszott. Ha nincs a háború, apám is befuthatott volna, mert ő volt a csapatban az énekes bonviván. Amikor Békéscsabán léptek fel, akkor, ott születtem meg. Így aztán örök kapocs köt Békéscsabához, nem beszélve arról, hogy húsz évvel később magam is oda szerződtem.

Napra pontosan, húsz évvel apja rendezése után, 1959. január 3-án Ben Jonson: Volpone című komédiájában a törpe, Nano szerepében lépett fel Sas József. Persze, semmi sem alakult véletlenül. Győrben dolgozott, amikor az ottani rendezőt, Szilágyi Bertalant Békéscsabára nevezték ki. Szilágyi hívta Csabára a fiatal színészt.

— Tetszett a város és az emberek. Váradi Szabolcs kollégámnál laktam, a Körös-parton. Új házak sorakoztak ott, az egyikben, egy szép, kertes épületben éltünk. Az Ipar nevű vendéglőbe jártunk ebédelni, nagyon jó, magyaros kajákat főztek, rengeteget adtak! Ma is imádom ezeket az ételeket, csak most negyedannyit bírok enni. Szerettem a tót, a magyar ízeket, eredeti csabai kolbász pedig ma is lóg otthon a kamrában. Hozzák nekem Békéscsabáról! Kicsi volt a fizetésem, ezért később Radó László, akkori színházi szervező beajánlott egy nénihez, aki 8-10-12 színházi embernek főzött, s tíz forintért adott nekem is ebédet.

Tovább kalandozunk az egykori neves helyszínek között. Volt egy Kishajó nevű bár a főutcán. Isteni zenekarában Oláh Mikinek hívták a szaxofonost.

— Egerváry Klárival minden este odamentünk, s énekeltük a slágereket, úgy magunktól. Jó hangulatot csináltunk mindenkinek. Oláh Miki később a Balassi zenekarban játszott, s ő írta a magyar tvisztet, hogy: „A szőke nőktől óvakodj barátom, szíve mélyén márványkő lapul...”, no ilyenekre emlékszem, s ez mind Békéscsaba! S a szép lányok, a Körös-part is mind Békéscsaba! A legcsodálatosabb a strand volt, ott lehetett jó egytálételt kapni. Egy dolgot nem szabad elfelejteni: mi akkor nagyon szegények voltunk. Ezerkétszáz vagy ezerháromszáz forint volt a fizetésem, úgyhogy Békéscsabának még egy dolgot köszönhetek. Váradi Szabolcs lakásának konyhájában megtanultam főzni. Minden alapételt tudok készíteni, bográcsgulyást, paprikáskrumplit, pörköltöt. Valahonnan szereztünk finom libazsírt, s azt kanállal ettem. Azzal főztünk, meg jó szalonnával, amit azóta is szeretek. A feleségem néha kérdezi, miért kellett megtanulnom főzni. Erre mindig csak azt mondom, életem, ha nem tanultam volna meg, éhen halok. Először is a pörkölt jó volt pörköltnek. Harmadik napon, amikor felöntöttük, isteni leves készült belőle, annyira, hogy arra már vendéget is hívhattunk. Elő-elővettük Váradi Szabolcs fenséges diópálinkáját, hogy honnan szerezte, nem tudom, de ma is imádom, mézes diópálinka most is akad nálam.

Vígasztaljuk vendéglátónkat: végtére is a szegénységben csuda boldogan éltek.

— Az elmondhatatlan. Boldogabban, mint ma! Kellett hozzá fiatalság, lendület, s egyfajta életmód, mely után most nemigen mondja rám senki, hogy a hetvenediket taposom. Jó a fizikumom, s azóta is minden reggel csinálok hatvan-hetven fekvőtámaszt. Bár szabálytalanul, de végigcsinálom.

Még egyszer visszapillantunk Békéscsabára, ahol talán már azt is megálmodta Sas József, hogy színészi karaktere mely irányban erősödik meg.
— Ilyenkor azt szokták mondani, hogy fogalmam sem volt, ám én belül tudtam. A legnagyobb szerencsémnek tartom, hogy Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában tanultam, nem főiskolán. Nem sablont tanítottak, hanem a szakma mesterségbeli részét. Nagy szerencse, hogy Gáti Pipi volt Győrben az igazgató, s hogy utána Szilágyi Berci azt mondta, tanulni csak úgy lehet, ha sokfélét játszol, ezért elvitt Békéscsabára. Ez a lényeg! Békéscsaba rengeteg dolgot adott nekem, és ezt nem azért mondom, mert most riportot csinálnak velem. Alapvetően azt adta, hogy nehéz körülmények között — az összes színházi életem közül ez volt a legnehezebb — a legszebb korszakot nyújtotta nekem. A békéscsabai emberek végtelenül szeretetre méltóak voltak, az ottani közönséget örökre a szívembe zártam!

További részletek a Békés Megyei Hírlap július 2-ai számában.