Önfeláldozás

2019.08.01. 13:19

Magyar honvédek is segítették a 75 éve kitört varsói felkelést

Hetvenöt éve, 1944. augusztus 1-jén robbantott ki fegyveres felkelést Varsóban a földalatti ellenállás a megszálló németek ellen. A lengyel fővárostól nem messze álló szovjet Vörös Hadsereg nem sietett a felkelők segítségére, így a 20 ezer katona és 200 ezer civil életét követelő küzdelem két hónap után elbukott.

Soldiers of the Polish 1st Army in the ruins of Warsaw, at the time of the ghetto uprising (August-September 1944). The Polish 1st Army was part of Marshal Jukov's first Byelorussian front (group of armies). It participated in the liberation of Warsaw and Poland and the Battle of Berlin. These men in the Praga district are talking with a Soviet officer.

Forrás: COLLECTION BERNARD CROCHET / BERNARD CROCHET / PHOTO12 / AFP

A második világháború 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával tört ki. Szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot, amelyet a két nagyhatalom felosztott egymás között. Londonban Wladyslaw Sikorski tábornok vezetésével alakult lengyel emigráns kormány, amely azonnal megkezdte a megszállt területeken működő Lengyel Földalatti Állam és annak fegyveres ereje, a Honi Hadsereg (Armia Krajowa – AK) kiépítését. Az 1943 nyarán már 200 ezer, 1944-ben pedig 400 ezer fős AK tagjait titkos kiképzésben részesítették, az első időszakban a partizán hadviselést, majd – amikor a németek veresége nyilvánvalóvá vált a keleti fronton – a győzelemig folyó, általános nemzeti felkelés kirobbantását tűzték ki célul.

Miután Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a Vörös Hadseregen belül is harcoló lengyel alakulatokat állítottak fel. 1942-ben a kommunista vezetésű Lengyel Munkáspárt is megalakította saját fegyveres szervezetét, a Népi Hadsereget (Armia Ludowa – AL), amely a Honi Hadsereggel hol együttműködve, hol ellenségeskedve vívott partizánharcot. Az AL 1944 júniusában beolvadt az 1. Lengyel Hadseregbe, amely a szovjetek oldalán vett részt a lublini térség felszabadításában.

Az emigráns lengyel kormány diplomáciai kapcsolatai 1943 áprilisában, a katyni vérengzés nyilvánosságra kerülése után megszakadtak a szovjet vezetéssel.

Így segítettek a magyarok

A német szövetségben a keleti fronton harcoló magyar alakulatok egy része is Varsó irányába vonult vissza. A németek a lengyel fővárost elszigetelő gyűrűbe be akarták vonni ezeket a csapatokat is, a magyarok azonban ennek nem tettek eleget. Arra hivatkoztak, hogy Magyarország nincs hadiállapotban Lengyelországgal. „A honvédek átengedték a menekülő felkelőket, sőt orvosi ellátást is nyújtottak a sebesülteknek, s nemcsak hogy nem voltak hajlandók fegyvert használni a lengyelek ellen, de az általuk ellenőrzött szakaszon át akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, egyes esetekben a lengyelek fegyvert, ruhát és élelmiszert is szerezhettek a honvédektől. A lengyel sebesülteket magyar kocsikon szállították kötözőhelyre, a magyar zónába eső templomokban a lengyelek saját himnuszukat is elénekelhették, amíg ezt a németek halállal büntették” – írja a Magyar Hírlapnak a varsói felkelésről és a magyar segítségnyújtásról szóló cikke. De olyanokról is tudni, akik átálltak a felkelők oldalára, és vállalták a harcot a németek ellen a lengyelek soraiban. A németek végül mindezt megelégelték, és kivonatták a magyar csapatokat a térségből, akik persze a kivonulás során is segítettek, ahol tudtak, például magyar egyenruhába bújtatva több mint ötszáz sebesült lengyelt mentettek ki a kelepcéből.

Versenyfutás a felszabadításért

Miután a Vörös Hadsereg 1944 júliusában átlépte a lengyel határt, a vele együttműködő AK-egységeket lefegyverezte, tagjait munkatáborokba küldte. Az emigráns kormány attól tartott, hogy ha Lengyelországot a szovjetek szabadítják fel, a szövetségesek a háború után nem tekintik majd tárgyalópartnernek őket, ezért úgy döntött: kirobbantják az országos felkelést, amelynek sikere után a Szovjetunió kénytelen lesz tárgyalni velük. Az idő sürgetett, mert július 21-én megalakult a Sztálin által ellenlábasuknak szánt Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottsága, amely átvette a hatalmat a szovjetek által felszabadított területeken.

Tadeusz Bór-Komorowski tábornok, az AK főparancsnoka július 31-én – miután később hamisnak bizonyult hírek érkeztek arról, hogy a szovjetek már Varsó Praga nevű külvárosának közelében járnak – úgy döntött, hogy másnap 17 órakor a fővárosban elkezdődik a felkelés. Az AK tagjait ugyanakkor hajnali támadásra készítették fel, az idő rövidsége miatt a mozgósítás nehézségekbe ütközött, a németek pedig számoltak egy felkelés lehetőségével.

Egyenlőtlen küzdelem

1944. augusztus 1-jén 17 órakor 50 ezer, könnyű fegyverekkel felszerelt lengyel kezdett harcba 15 ezer német katonával szemben. A felkelők az első napokban jelentős veszteségek árán ellenőrzésük alá vonták Varsó jelentős részét, de a német katonai erősségeket nem sikerült elfoglalniuk. Hátterüket a lakosság biztosította konyhák, kórházak, mentőegységek, tűzoltóság, fegyverműhelyek, postaszolgálat felállításával. A felkelők rádiót működtettek, újságot adtak ki, megszervezték a kapcsolattartást az egyes harci helyszínek között.

A német helyőrséget azonnal megerősítették, létszáma 50 ezer főre nőtt, a parancsnokának kinevezett Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábornok tüzérséget, rakétavetőket, légierőt és páncélfegyvereket is bevetett, míg a lengyelek többnyire kézi fegyverekkel küzdöttek. A felkelőknek minden önfeláldozás és hősiesség ellenére sem volt esélyük a győzelemre külső segítség nélkül. A németek azonban augusztus 3-án Varsótól 25 kilométerre a Visztulánál megállították a Vörös Hadsereg előrenyomulását, de számos történész szerint a szovjetek szándékosan állították le a támadást.

Az oroszok nem segítettek

Sztálin augusztus 13-i hivatalos nyilatkozatában a varsói akciót „bűnösen könnyelmű vállalkozásnak” minősítette, amelyhez Moszkva az adott helyzetben „katonailag nem tud kapcsolódni”. A Vörös Hadsereg a következő hetekben sem tudott, vagy nem akart Varsóba behatolni, és augusztus közepén azt is megakadályozta, hogy az AK-nak a főváros körzetében ténykedő csapatai a felkelők segítségére siessenek. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg keretében működő 1. Lengyel Hadsereg egyik zászlóalja megpróbált hídfőállást kiépíteni a Visztula bal partján, de a németek megsemmisítették őket.

A magukra maradt felkelők védelemre rendezkedtek be, a nyugati szövetségesek repülőgépről próbáltak fegyver- és élelmiszer-utánpótlást juttatni nekik, de a csomagok java része német kézre került. A németek fokozatosan szakították szét és számolták fel a felkelők állásait, akiknek vezetői október 2-án írták alá a kapitulációt.

A 63 napon át tartó harcokban 21 ezer lengyel katona vesztette életét vagy tűnt el, ötezer megsebesült, 16 ezer hadifogságba esett, mintegy 180-200 ezer civil is meghalt.

Német részről 17 ezer katona esett el vagy tűnt el, kilencezer sebesült meg. A németek a harcok után kíméletlen vérfürdőt rendeztek, Varsó mintegy félmilliós lakosságát kitelepítették, 150 ezer lengyelt Németországba hurcoltak kényszermunkára, a főváros 85 százalékát a földdel tették egyenlővé.

Volt értelme?

A varsói felkelés értelméről, hasznáról máig tart a vita. Egy lengyel történész szerint „a felkelés katonailag és politikailag kudarcot vallott, hosszú távon azonban az ellenállás jelképévé vált, azóta is lelkesíti a lengyeleket.” A felkelést csak 1989 után értékelhették méltóképpen Lengyelországban. Emlékműve 1989-ben épült fel a lengyel fővárosban, a Varsói Felkelés Múzeumát 2004-ben nyitották meg. A varsóiak minden év augusztus 1-jén egy percre megállnak, hogy szirénák hangjai mellett emlékezzenek a felkelés áldozataira.

Az idei megemlékezésről készült videót itt nézheti meg:

 

Borítóképünkön lengyel katonák Varsó romjai között a felkelés napjaiban

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában