A kézbesítés az élete és a hobbija

— Világéletemben nagy sportrajongó voltam, de egy súlyos gyermekkori betegségem miatt esélyem sem volt, hogy bármilyen edzésre járjak. Így a nagy álmom az maradt, hogy sportriporter legyek. Az akkori Rózsa Ferenc Gimnáziumba nem vettek fel, viszont ehhez a hivatáshoz a nyelvek, a műveltség nagyon kellett. Egy tanárnő ajánlotta Mezőmegyeren — ahol éltünk —, hogy jelentkezzek a Szlovák Gimnáziumba. Mondtam ugyan, hogy nem ismerem túl jól nyelvet, amire ő azt válaszolta, hogy ez nem gond. Pedig az volt — mesélte lapunknak fiatal koráról Mézes András.

[caption id="" align="alignleft" width="323"] Fotó: Imre György
[/caption]— Már az első nyelvi órán is csak szlovákul beszélt a tanár, én nem értettem, a többiek viszont igen. Feladatként a nyári élményeinket kellett volna elmondanunk. Írattam pár sort a mellettem ülő sráccal, azután felolvastam, de nem volt nehéz felfedezni, hogy nem állok a helyzet magaslatán. Bár javasolták, hogy inkább folytassam máshol, mégis maradtam, bízva abban, hogy majd utolérem a többieket. Csakhogy ekkor bejött az újabb nagy szerelem, a rock. Az első koncert számomra a mai napig meghatározó: a Vikidállal, Bencsikkel, Cserhátival felálló P. Mobil lépett fel Pósteleken. Elsős gimnazistaként megszerettem ezt a zenét, megnövesztettem a hajam, szűk farmert kezdtem hordani, a Pesti Műsorban a haverokkal folyamatosan néztük, hogy hol koncertezik a P. Mobil, a Beatrice, a Korál, az Edda, és utaztunk. A tanulást persze elhanyagoltam, amivel minden esélyemet el is vesztettem, hogy sportriporter legyek.

— S hogyan jött a posta a képbe?
— Annak idején a haveri, fogalmazzunk úgy, a „topis” körökből sokan dolgoztak újságosként. Az utolsó tanév májusában elmentem a postára Szántó Pista bácsihoz, az akkori vezetőhöz, és kértem, hogy vegyen fel engem is. Ő azt mondta, hogy minden további nélkül adnak munkát, de nem újságosként számítana rám, hanem inkább kézbesítőt farag belőlem. 1981 szeptember 1-jén munkába is álltam táviratosként. Akik ezen a területen dolgoztak, arra vágytak, hogy később kézbesítők legyenek. Én kézbesítő-helyettesként folytattam, majd amikor 1983 februárjában a mezőmegyeri kézbesítő nyugdíjba ment, én lehettem a településrész új postása. A vezetőség tagjai azért kértek fel mindig helyből valakit, mert tudták, hogy aki az adott területen él, könnyebben bedolgozza magát. Nagyon sokat köszönhetek a megyerieknek, akik közül jó néhányan szinte családtagnak tekintenek. Ez nekem rengeteg jelent.

— Egy kézbesítőt a munkája során számos élmény ér. Az Ön számára mi a legemlékezetesebb az elmúlt közel három és fél évtizedből?
— Sok kedves és különleges történet esett meg velem. Ahogy említettem, a hajamat hosszúra növesztettem, az öltözködésben is rockeres voltam. A mezőmegyeri emberek nagy része így is szeretett, de akadtak, akik elítéltek a kinézetem miatt. Amikor megtudták, hogy megnősülök, utóbbiak is egészen máshogyan álltak hozzám. Három asszonyka elindult, és bejárta az egész Mezőmegyert, hogy nászajándékra gyűjtsenek. Szinte mindenki adott kisebb-nagyobb összeget, majd elmentünk és együtt levásároltuk, amit a sok kedves ember összeadott. Kaptunk egy kombinált hűtőt, ami még ma is működik, egy porszívót és több konyhai eszközt is. Számomra ez a legmaradandóbb élmény.

— Kíváncsivá tesz, hogy egy rocker mikor és miért vette magát rá a nősülésre.
— Valóban kissé kicsapongó életet éltem, amikor azonban közeledett a harmincadik születésnapom, elkezdtem gondolkodni, hogy nekem nem lesz családom. Közben a postán nagyon megtetszett az egyik lány, aki ismerve az életmódomat, hallani sem akart rólam. Végül csak megbeszéltünk egy randit, de amint befutott a busza Szabadkígyósról, szinte azonnal ült is volna vissza a járatra, és indult volna haza. A találkozót egyébként megelőzte még egy dolog. A rockerek nem az öltözködésükről voltak híresek, ezért az egyik barátommal elmentünk a Wlassics-sétányon található népszerű butikba, és vettem néhány dolgot. A választottamat azonban ez sem igazán hatotta meg, mert bár végül mégsem utazott vissza azonnal Kígyósra, azért továbbra is úgy gondolta, hogy a „kutyából nem lesz szalonna”. Meghívtam a Körösbe vacsorára, ahol abban állapodtunk meg, hogy maradunk barátok. Ez egy kis reménysugarat jelentett. Végül összejöttünk. Egy év múlva következett az eljegyzés, majd két év múlva az esküvő. Addig pedig minden hónapban „hónapfordulót” tartottunk a Körösben. Sokára nősültem, de nagyon jól sikerült a házasságom.

— Amikor a békéscsabai röplabdás lányok az első aranyérmüket szerezték, mint vezérszurkolót, Önt is színpadra szólították. Azt is kiemelték, hogy a legtöbben Önre néznek, amikor nem tudják, hogy melyik szurkolói dal vagy ritmus következik. Milyen érzés mindez?
— Mai is előttem van, amikor a lányok a Tatabánya ellen kivívták az Extraligában való szereplést. Lassanként elkezdtünk összehozni egy szurkolói magot a röplabdások mellé, hiszen nagyon megérdemelték. Ma is millió SMS-t és hívást kapok, például arról, hogy miként lehet jegyet szerezni a MEVZA Kupa maribori négyes döntőjére. A feleségem éppen a napokban kérdezte, nem érzem-e túlzásnak, hogy több mint ötven évesen hangosan kiabálva biztatom a csapatot. Szerintem ez nem korfüggő. Nem politizálok, teljesen párton kívüli vagyok, igyekszem elzárni magamtól azt az irigységet és gyűlölködést, ami a közélet nagy részét körülveszi. A csabai csapatoknak viszont — ha bírom magam — 80 éves koromban is szurkolni fogok. Nagyobbik fiam, Gergő egyébként szintén nagy drukker, otthon is rengeteget beszélgetünk a sportról. A Testnevelési Egyetem sportszervező szakára készül. Tizennégy éves Dávid fiammal nem sikerült ennyire megszerettetnem a sportot, ő inkább a minőségi, komolyabb filmeket szereti, amit közösen nézünk meg, ahogyan a fontosabb meccseken az egész család, mind a négyen ott vagyunk.