Szinte mindenki ismeri Dudut Békéscsabán

– A Dudu nevet még egészen kisgyermekkoromban kaptam. Ahogy mesélik, még kétéves koromban is nagyon szerettem a cumisüveget, a dudlit. Talán ezért is nőttem ilyen szép nagy darabra, és ezért is lettem Dudu – mesélte lapunknak Molnár Pál, alias Dudu, Dudus, Dudino.

– Azután a focista csapattársaim hozzácsaptak egy s betűt, így megszületett a Dudus név, a Dudino pedig egy másik jó barátomtól, Bodó Jani, Bodesztól származik, aki „brazílosította” a korábbi becézéseket. Mindhárom név teljesen hozzám nőtt. A városban nagyon sokan ismernek, de nagyon kevesen Molnár Pálként; Duduként vagy Dudusként viszont rengetegen.

– S szólítja valaki azért Palinak?
– Édesanyám. Persze, bár sosem mondta, azért úgy érzem, valahol ő is büszke arra, hogy ennyire hozzám nőttek a beceneveim, hiszen talán ez egyfajta szeretetet is feltételez az emberek részéről.

– Másfél évvel ezelőtt a Such Tamásnak adott interjújában kicsit meglepődve olvastuk, hogy eredetileg lelkész szeretett volna lenni.
– Tényleg így volt. Vallásos családból származom, édesapám a haláláig az evangélikus egyháznál dolgozott. Nem vagyok benne biztos, hogy jól fordítom szlovákról magyarra, de talán az evangélikus vőfély a legjobb kifejezés a hivatására. Nekem nagyon imponált, amit láttam, így minden családi nyomás nélkül készültem a lelkészi pályára. Viszont az igazat megvallva, lusta voltam, mint a kutya. Bár a földrajzot és a testnevelést nagyon szerettem, illetve a többi tantárggyal sem volt bajom, amíg nem kellett közelebbi ismeretséget kötnöm velük. Szóval hamar kiderült, hogy nem vagyok elég szorgalmas. Ezért a családi hagyományok másik részét követve a kereskedelem mellett döntöttem. Még 17 éves sem voltam, amikor a Lencsésin található Áfész boltban elkezdtem dolgozni húseladóként.

– Azután dolgozott saját vállalkozásukban, a nagy Tescoban, a piacon, a Sparban, majd biztonsági őr lett, de hétvégenként ma is beáll a húspult mögé. Miért ragaszkodik ennyire eredeti hivatásához?
– Nagyon jól érzem magam a biztonsági őr szakmában, és nem is akarok váltani. A kereskedelmet viszont mindig is szerettem, így amikor egy barátom hívott, hogy hétvégenként segítsek be, nem haboztam. Szeretek emberekkel foglalkozni, néha kicsit olyan érzés ez, mintha én is bekerülnék egy-egy családba. A háziasszonyokkal gyakran már előre megfőzzük a menüt, s nem egyszer én ajánlok vasárnapi ebédet a vásárlóknak. Igyekszem maximálisan kiszolgálni a vevőket.

– Közben pedig az egyik legnagyobb állatvédő, akivel valaha találkoztam...
– Ez így igaz. Soha nem lennék képes kezet emelni egyetlen állatra sem. A munkám során pedig a húst úgy fogom fel, mint, ami az emberiség táplálásához elengedhetetlen. Különben óriási kutya-rajongó vagyok. Valahogy a sors úgy hozta, hogy mindig olyan négylábúak kerültek hozzám, amelyek egyébként halálra lettek volna ítélve. Gazdáik szabadultak volna tőlük.

– A sport is az élete fontos része, viszont talán kevesen tudják Önről, hogy magyar bajnok is volt...
– Világéletemben focizni szerettem volna, de az alkatom nem tette lehetővé, hogy fürge csatár, középpályás, vagy akár hátvéd legyek. Viszont hatéves koromtól hosszú éveken át jártam súlyemelő edzésre. Ma is itt van előttem az első alkalom. Faragó Pali barátomat kísértem el, de csak a kapuig. Nagyon hideg volt, rajtam pedig egy szál atléta, rövid nadrág, stoplis cipő – focihoz öltöztem. Úgy döntöttem, hogy kint megvárom Palit, amikor későbbi első edzőm, Sudák Jani bácsi megszánt és behívott, ott ragadtam. Később Beregszászi Pali bácsi irányította a tréningeket, majd Bökfi János edzősködése mellett teljesedhettem ki. Voltam serdülő bajnok, serdülő válogatott kerettag, diákolimpiai bronzérmes. Ezek közül egyébként egyik sem számított szenzációnak Békéscsabán, mert nagyszerű súlyemelő élet jellemezte ekkor a várost.

– Ahhoz képest, hogy eltanácsolták a focitól, mégis a közelmúltig röpködött kapusként a városi kispályás bajnokságban. Hogy is van ez?
– Képtelen voltam feladni ezt a tervemet. A kapusposzt pedig tökéletesen megfelel számomra, hiszen nem kell rohangálni. Én pedig még akkor sem futottam soha, ha kergettek. Azt mondják rám, hogy nem vagyok kutyaütő a kapuban, bár helyi viszonylatban soha nem játszottam igazán nagy csapatban. A második osztályig és Szuperkupa harmadik helyig sikerült eljutnunk egy alkalommal. Most egyébként kényszerpihenőn vagyok, mert tavaly letapadt a lábam egy teremtornán, és a szalagok még nem jöttek helyre, de várhatóan ősszel szeretnék visszatérni.

– Az Előre focicsapatának meccseiről viszont sosem hiányzik. Mióta is?
– 1980 óta. Akkor lógtam el először otthonról, és azóta talán nem hagytam ki egyetlen meccset sem. Persze kiskoromban nem mindig volt pénzem, így azzal igyekeztem meggyőzni a jegyszedőket, hogy az Előrében emelek súlyt. Ők pedig mosolyogtak egyet a „kis golyón”, és beengedtek. Gyakorlatilag mindegy, hogy az NB1-ben vagy NB3-ban voltunk és, hogy kik játszottak, ez mindig a mi csapatunk, a békéscsabaiak csapata.