2007.04.27. 14:01
Nyelvében él a nemzet - Az aratás és a masinálás
Valamikor — néhányan még emlékezünk rá — nem úgy ment az aratás és a cséplés, mint manapság. A mai „modern időkben” a kombájn nekiáll, és egy tábla gabonát egy munkafolyamatban learat és kicsépel. A fiataloknak azonban nem árthat, ha tudják, hogyan végezték el mindezt nagyszüleik, őseik; ha másért nem, azért, hogy mindez ne felejtődjék el.
Pár évtizeddel ezelőtt össze kellett fognia a falunak vagy legalább egy-két népes családnak, hogy az aratás különösebb zökkenők nélkül folyjon le. Egy-egy gabonatábla aratásakor elöl mentek a kaszások, akiknek a munkája — hogy milyen széles rendet vágtak, milyen ütemben és milyen gyorsan — meghatározta a marokszedők, a kötözők munkáját is. A rend egyébként a lekaszált gabona sora, a marok a levágott gabona egy adagja, amit a marokszedő személy a kaszást követve sarlóval fölszed; majd a kötöző kévekötéllel (amely a levágott gabona száraiból sodort kötél) egy nagyobb nyalábba (kévébe) köt.
Ezekből a kévékből alakították ki azon a földterületen, amelyről a gabonát levágták (tarló), s amelyen szúrósan ott maradt a levágott gabona torzsa (szintén tarló); egyszóval ide rakták a levágott gabona kévéiből a kepéket vagy kereszteket. A régi időkben tehát „keresztbe rakták a búzát”, és egy tarlón — a terméstől függően — akár „száz kereszt búza” is díszeleghetett. Ez utóbbi mennyiségét és minőségét pedig meghatározta a gabona vetése. Innen származik a „Ki mint vet, úgy arat.” közmondásunk, amely azt jelenti, hogy mindenki olyan eredményre számíthat, amilyet tettei, munkája alapján megérdemel.
A „masinálás” pedig ezen munkák után következett...
