ENSZ-gyomros a kormánynak

Én persze, tudom, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk, és hogy az éppen a szabadságharcát vívó magyar kormányon kívül mindenki rosszul látja ezt a fránya médiatörvényt, ettől azonban még az a megyőződésem, hogy az az ingerültség, azok az agresszív reakciók, amelyeket a külföldről érkezett bírálatok váltanak ki Orbán Viktorékból, nemhogy nem vezetnek sehová, de nem elhanyagolható presztízsveszteséget jelentenek az ország számára. Állítom ezt nem utolsó sorban azért, mert most egy új „ellenség” bukkant fel a láthatáron Frank La Rue, az ENSZ sajtószabadság-raportőre személyében, aki nemcsak nem átallotta kritizálni az Orbánék által agyba-főbe dícsért jogszabályt, de az egyik online hírportálnak adott interjújában olyan keménységgel osztotta ki az önbizalomhiányosnak aligha mondható kormányzatot, ami sok mindennek tekinthető, csak éppen szokványosnak nem. Már önmagában az is tanulságos, amikor La Rue azt fejtegeti, miért  is tarthatatlan Kovács Zoltán kormányzati kommunikációs államtitkár azon érvelése, miszerint a médiatörvény megítélésénél figyelembe kell venni a „helyi civilizációs sajátosságokat” (a raportőr szerint épp azt kell elkerülni, hogy a helyi körülményekre mutogatva bárki is relativizálhassa az emberi jogokat, amelyeket egyetemes nyilatkozatok deklarálnak), ám még ennél is figyelemre méltóbb, amit a médiahatóságról mond, amelynek – amiként fogalmazott – a világon mindenütt „függetlennek kell lennie”, amibe „nem szabad csak egy oldalról delegálni”, és amelynél szintén nem lehet a helyi viszonyokra hivatkozni. Az Orbán-kabinet számára azonban a legkínosabb bizonyára mégis az, ahogyan La Rue a magyar tárgyalópartnerek finoman szólva is sajátos gondolkodásmódját jellemzi.

Elmeséli például, mennyire sokkolta, amikor rájött, vendégátóiban milyen „erős a késztetés, hogy mindenáron szabályozzák a környezetüket”, lévén az effajta szemlélet „a világ más részein autoriter rendszerek kiépítéséhez vezetett”, nem különben pedig, amikor Kovács Zoltántól azt hallotta, azért van szükség a médiaszabályozásra, „mert az emberek úgymond nem elég műveltek, hogy mindent megértsenek”. Ilyesmiket – mndja La Rue – csak „Latin-Amerikában és pár autoriter rezsim esetében tapasztaltam”, ahogy az attól való félelmet is, hogy „a sajtó valamiféle veszélyt jelent, hogy a sajtó összeesküszik”. No, már most, ez a történet számomra nem csupán, sőt, nem elsősorban azért érdekes, mert nagyon jól megmutatja, hogy „a zemberező” Fidesz valójában miket is gondol és másoknak miket mond a választókról (lásd Kovács Zoltán államtikár eszmefuttatását a nem kellően művelt magyarokról), hanem mert Frank La Rue már nem az első és nem is a második azok közül a külföldi politikusok közül, akiket Orbánék stílusa és különös megoldásai valamely latin-amerikai diktatúrára emlékeztetnek  – valószínűleg sokan emlékeznek még arra, amikor a miniszterelnökünket Hugo Chávez venezuelai elnökhöz hasonlították –, ami a legkevésbé sem hízelgő egy magát demokratának valló kormányfő esetében. És ha már itt tartunk... Noha Orbánék minden erővel azt próbálják meg elhitetni a hazai közvéleménnyel, hogy a médiatörvényt érő támadások csak azon háború részei, amit valakik – a fene se tudja, miért – Magyarország ellen vívnak, az igazság az, hogy a csatározások egy része (hadd ne mondjam: a java) Orbánék konfrontatív politizálásának „köszönhető”. Egyébként pedig az a véleményem, hogy amikor valaki szétnéz, s csak ostoba, rosszindulatú és ellenséges embereket lát maga körül, érdemes eltöprengenie azon, egész véletlenül nem benne van-e hiba. És ez igaz a kormányokra nézvést is.