Legyetek derűsek, én is az vagyok

Tizenhét éves koromban hónapokig dolgoztam Egy fiatalember visszaemlékezései című művemen. Szívemet ünneplőbe öltöztetve vittem a kéziratot atyai jó barátomhoz. Elolvasta és azt mondta: „jobban jártál volna, ha az írásra szánt idő helyett öszszeszeded a kutyagumit az udvarodról”.

Gyönyörű vasárnap volt tegnap. Apámmal és fiammal misén voltunk. Legyetek derűsek, mert én is az vagyok – üzente a pápa. Buszra szálltam a templomnál. Dolgozni jöttem a „nagyfaluba”. Nem volt hely, maradtam a hajóhídon, ott a szélvédőnél. Onnan néztem a Dunántúl tavaszodását, a távolban kéken sejlő Budai-hegységet, figyeltem a köztársaság mocskos, útmenti árkaiban hagyott undorító szemétdombokat.

Lehet, hogy többre mennék, ha összeszedném a szemetet, minthogy újságot írok? Lehet, hogy többre menne a magyar, ha nem az éppen aktuális zabhegyezésről szólna minden? Például arról, hogy ki lesz a köztársasági elnök? Lehet, hogy nem eköré kellene ekkora görögtűz, hanem a kézzelfogható dolgok köré?

Fontos az elnök. Nekem az a jelölt kell, aki a politikai pártoknak nem. Olyan, akitől maguk is tartanak. Nem kalapdísz kellene Magyarországnak, hanem aki sólyomszemmel észreveszi a hétköznapi bajokat is, amelyeket a vak is lát.

A politika fontos. Csak éppen keveset törődik lényeges dolgokkal. Éli világát, mi meg a miénket.

A két halmaz külön áll. Nincs közös mező, legfeljebb a sajtó. Marad a derű. Ha oktalan, kell rá ok. Aki keres, az talál. Sok sikert hozzá mindannyiunknak ezen a hétfő reggelen.