Tizenöt év kevés volt a múlt feltárásához

„A gyilkosokat meg kell nevezni” – írta versében a nyolcvanas évek elején Nagy Gáspár. A koncepciós perek áldozataira, Nagy Imre és társainak mártíromságára utalt a rövid úton betiltott költeményben. A rendszerváltók elfogadták az elképzelést: hozzák nyilvánosságra azok nevét, akik kiszolgálták a puha diktatúra kíváncsiságát, és feljelentéseket írtak kollégáról, barátról, családtagról, ismeretlenről, akiről kellett. Csak éppen nem hoztak róla törvényt.

Tizenöt évvel a rendszerváltoztatás után bonyolultabb a helyzet, mint volt. Egyik párt sem tudja, meddig menjen el, mi történjen azokkal, akik besúgók voltak annak idején.

A legradikálisabb a Fidesz elképzelése. Alkotmányban rögzítenék, hogy a közéletből tűnjön el mindenki, akinek kapcsolata volt az állambiztonsági hatósággal. Az MDF hasonlóan vélekedik, de alkotmányt nem módosítana. Lágyabb megoldást szorgalmaz a két koalíciós párt. A szabad demokraták a világhálóra telepítenék az ügynökök adatait. Az MSZP szerint pedig mindenki szabadon turkálhatna a levéltári papírok között.

De előtte alaposan megrostáltatnák egy bizottsággal, hogy mi kerülhet a levéltárba. Látszólag akár jó megoldás is lehetne, de a két kormányzópárt semmilyen következményt nem fűz az ügynökmúlthoz.
Tizenöt év alatt egy lépéssel sem jutottunk előbbre. Sőt egyre-másra titkosítják a múltat. Legutóbb egy maffiagyanús bűncselekmény periratait zárolták, nem kevesebb, mint kilencven évre.