Morzsák

Nem szép, de finom. Valahogy így kezdődött az én konyhaművészeti pályafutásom, igaz, a fejlődésben megrekedve ma is ámulattal csodálom azokat az ismerőseimet, akik a mindennapok húzós feladatinak ellátása mellett kiváló stratégák és a gasztronómia jeles képviselői.

Nem török a babérjaikra, nem irigylem tőlük a világ elé kitett, szépséges tálalással megmutatott végeredményt. Ügyesek – állapítom meg valahányszor, ha ilyet látok a világhálón.

Az ünnepvárás idején sokszor estem kísértésbe, hogy lopkovics módszerrel, néhány tutiként kínált receptet én is kísérleti szinten megvalósítsak. Rájöttem, ezeket nem nekem találták ki. Az újítás időt és komoly energiabefektetést igényel, s mi van, ha a végeredmény a kukában köt ki... Nem kockáztattam, hiszen az ünnep az elcsendesedés mellett a lenyugodott, asztalokat körbeülős evésekről szóltak. Maradtam a jól bevált, családunk körében a mi hagyományainkat követő, egyszerűen finom kategóriánál. Ezekből mára a morzsák is elfogytak.

Naponta, pihegve álltunk fel az asztaltól, hogy eljussunk a nappaliba, s a kanapé teljes hosszában elnyúljunk, leheveredjünk. De jól esett ez a néhány nap!

A folytatás következik! A bolti eladóval a kocsonyahús-vadászós időszakomban váltunk összekacsintós ismerősökké. Utoljára akkor találkoztunk, amikor a tiramisu alapanyagaival álltam a kasszánál. Mosolyogva visszakérdezett: készül  az újabb finomság? Naná! – nevettem el magamat s  jutott eszembe, no ez is az a sütikategória, amivel nem lő mellé az ember lánya.

Szóval készül a tiramisu, az újabb energiabomba, nem biztos, hogy szép, de tuti, hogy finom lesz.