A lelkük nem remeghetett a Hunor hivatásos mentőszervezet tagjainak

– Hat napon át voltunk a pokol bugyraiban, de hajtott előre a mindent felülmúló segítő szándék és persze az adrenalin. A profizmus és a közös cél összetartotta az egész csapatot, mindenki szervezetten tette a dolgát, nem számított, melyikünk honnan jött – kezdte Baráth János, aki a Bravo alegység irányítójaként vezette a mentést a veszélyzónában. Ő volt az, aki megszabta, ki, milyen felszereléssel ereszkedhet a romok közé. Bodorló Mihály a helyetteseként tevékenykedett, az alegység megosztásakor ő vette át a koordinációt. Patai Sándor a logisztika egyik legfontosabb láncszemeként tette élhetővé az alakulat mindennapjait. Kiépítette a bázison az áramellátást, biztosította a sátor fűtését, a zuhanyzót és az illemhelyet. Étel és ellátmány után intézkedett, karbantartotta a felszereléseket. Vizesballonokból rögtönzött vödröket a sittnek, mosógéptárcsát használt a tűzrakáshoz. Sokszor huszonnégy órán át talpon volt azért, hogy a tizenöt fős egységek megfelelően regenerálódhassanak.

– A logisztikusok óriási háttértámogatást jelentettek. Nélkülük olyanok lettünk volna, mint egy család anya nélkül. Ilyen zord körülmények között, ha egy láncszem kiesik, a végeken is elvérezhetnek a többiek. Mindenki pótolhatatlan volt, beosztásra, rendfokozatra tekintet nélkül egy emberként dobogott a szívünk – hangsúlyozta Baráth János, akiben a törökországi események még mindig összefolynak.

– Egy hétig a halál, a fájdalom vett körbe minket, de akadnak édesebb emlékek is. Euforikus érzés volt egy-egy túlélőt kiemelni, és apró tábori örömöket átélni, mint egy tál melegétel vagy egy üveg kóla. Este 8-tól hajnal 4-ig, majd 4-től délig, illetve déltől este 8-ig dolgoztunk váltásban. A pihenőnkbe bele kellett, hogy férjen az étkezés, a tisztálkodás, amit eleinte nedves törlőkendők segítségével oldottunk meg, a ruhaváltás és a kulcs­fontosságú alvás – összegezte­.

A tűzoltók ébredéskor, mintha lórúgást kaptak volna, gyorsan összeszedték magukat a mentőkutyákkal együtt. Utóbbiak, ha élet jeleit szagolták ki, a beavatkozók feltérképezték, hol a bajbajutott, le lehet-e jutni hozzá, üregen, résen át.

– Sajnos a szagokat a huzat, a szél elvihette öt-tíz méterrel odébb is. Folyamatosan figyeltük a hangokat, kiabáltunk, szólítgattuk az ismeretleneket. Ha kellett, akusztikus keresővel dolgoztunk, mert a műszer a legapróbb hangtartományt, a kis kopogást is érzékeli. Ilyenkor „fent” síri csend honolt – sorolták. Jó esetben centire pontosan be tudták lőni a ­sérült helyét, és akkor kezdetét vette az ásás, ­fúrás, faragás. Kéz, kalapács, flex: minden dolgozott, hogy ­aztán a romok alatti kúszás orosz rulettjén győzedelmeskedjenek, elérjék a túlélőt. Bemásztak negyvencentis résekbe is, alattuk-fölöttük törmeléktömeg tátongott.

– Ha megközelítettük az illetőt, általában még hosszú órákba telt kiszabadítani a testét a betondarabok közül, és ugyanazon a szűk útvonalon kellett felszínre juttatni. Körülöttünk mindenhol éles, szúró vasak lógtak. Mindig volt lent egy egészségügyi szakember is meg speciális összehajtható hordágy. Végig kommunikáltunk a túlélővel, – több önkéntes tolmács is segített – adtunk neki vizet, kis élelmet, ha jelezte, cukorbeteg. Kint hővédő fóliába tettük, majd élőláncon adtuk kézről kézre, hogy végül a TEK sátrában stabilizálhassák, és eljuthasson egy kórházba – sorolta Baráth János.

A Hunor dolgát két erős utórengés nehezítette, egyszer arra ébredtek, mozog velük a sátor, az ágy. Másodszor a kárterületen érte őket a vészhelyzet; egy markolók által megtámasztott épület mellől menekültek el.

– Az utolsó két túlélőt a 65. óra magasságában emeltük ki, ettől kezdve már csak halottakat találtunk. Ez volt a holtpont. A kritikus századik óra után kezdett fogyni körülöttünk a szirénaszó és terjengeni a hullaszag. A törökök sorra jöttek, hogy hallják szeretteik hangját a romok alól. Ez a része volt a legnehezebb. Mentünk, ahova tudtunk, bevezettük a száloptikás kamerát, az akusztikus mérőt, de legtöbbször már a halálának tényét tudtuk nekik elmondani – részletezte Patai Sándor, aki társaival felkészülten utazott ki Törökországba, de amit ott látott, arra ő sem számított.

– A túlélők pár méterre tőlünk, egész nap hidegben-fagyban, tüzeket rakva, várták az információkat. Megváltóként tekintettek ránk, az utolsó szalmaszálba is kapaszkodtak. Belém égett, amikor egy hölgy két kezébe fogta az enyémet, és megköszönte, hogy holtan bár, de kiemeltük a családtagjait a romok alól – sorolta a szolgálatparancsnok, hangsúlyozva, ha lehet, még inkább tiszteli a természetet, annak erejét, és örül, hogy több kollégája is jelezte itthon, belépne a Hunorba.

Bodorló Mihály is konstatálta, a többéves képzés, a sok gyakorlás meghozta gyümölcsét, helytálltak. Maga a tett a jutalmuk, hogy becsülettel végigcsinálták a mentést, melynek során tizenhét életet adtak vissza.

– Mindhárman újra átértékeltük a „probléma”, „tragédia”, „éhezés” szavak jelentését, és ugyanezzel a csapattal gondolkodás nélkül elindulnánk a világ túloldalára is menteni, akár már holnap – tette hozzá.
Mindhárom Békés vármegyei tűzoltó a megalakulása óta tagja a Hunornak.