Fejet hajtottak a doni hősök emléke előtt Kondoroson

Ribárszki Péter, a város polgármestere beszédében kiemelte, a becslések szerint a mozgósított 200 ezer emberből 142 ezer nem tért vissza. A gyászt akkoriban, sőt később a kommunizmus éveiben sem lehetett feldolgozni, hiszen a 2. magyar hadsereg pusztulása tabutémának számított.

– Méltó, fontos és mindenképpen szomorú kötelességünk emlékezni a Don-kanyarban elesett kondorosi honvédekre is – hangsúlyozta a polgármester. – Méltó, hiszen ma, Kondoroson sincs köztünk senki, akinek a családját valamilyen módon ne érintette volna a második világháború. Jó néhány kondorosi család elődei nyugszanak jelölt vagy jelöletlen sírokban a ma már csendes doni csatatereken. Fontos is emlékezni, hiszen a történelem kereke nem áll meg, sőt, ismétli is önmagát. Éppen ezért fejet hajtani éppúgy meg kell állnunk ezen emlékmű előtt, mint tanulni, okulni.

Ribárszki Péter kitért arra, mindkét 20. századi, immár modern fegyverekkel, tömegpusztító eszközökkel vívott háború hamar világméretűvé szélesedett, minden korábbi képzeletet felülmúló méretekre emelve a pusztítást. Mikor vége lett, mindenki – aki túlélte – fejcsóválva, kettétört lélekkel tért haza a frontról, és nem volt, aki még egyszer kapható lett volna egy újabb háborúra.

– Ám a magyar katona ezen harcokban mindig az első sorokban küzdött. Nincs szégyellnivalónk tehát, amikor feltekintünk a magyar honvéd alakjára, aki hősiességben, emberségben védte ezt a földet, és vele együtt bennünket, a mai nemzedéket még akkor is, ha a parancs messze földre, idegenbe szólította – mondta a polgármester. – A második világháború következményei, akár az okozott pusztításra, akár az azt lezáró, számunkra különösen fájdalmas békeszerződésre gondolunk, új utakra terelték Európát. Új utakra, melyek számunkra először a kommunizmus útvesztőibe, majd válságok sorozatába vezettek, hogy aztán a megújulás, a függetlenség és az önrendelkezés felé léphessünk tovább a rendszerváltás nyomán. Ezeken az új utakon kell ma haladnunk, és ezt is tesszük, hiszem, hogy egyre eredményesebben, céltudatosabban. Ha fontos, hogy miként állunk meg egy ilyen emlékmű előtt utunk közben, az még fontosabb, hogy miként lépünk tovább onnan, milyen szívvel, milyen érzésekkel. Éljünk hát, éljenek hát a lehetőséggel, s hozzák el magukkal gyermekeiket, unokáikat ide, ehhez az emlékhelyhez tanulni és azonosulni a küzdelmes sorsú elődök hagyatékával, és a 20. század két nagy háborújának tanulságaival. Doni áldozataink előtt mi, késői utódok csupán itt hajthatunk fejet. Ám ez a közös főhajtás, mint egy nagy sóhaj, számtalan keserű veszteség erejével száll a messzi orosz puszták, honvédeink sírjai felé.