Huszonnégy órájuk volt összecsomagolni a fővárosból kitelepítetteknek

Kneusel-Herd­liczka Egon és családja is azok között volt, akiknek 1951 májusában mindössze 24 órát adtak arra, hogy összeszedjék a holmijukat, elhagyják lakásukat, majd induljanak kitelepítésük helyszínére, Mezőberénybe.

Az akkor 9 éves férfi lapunknak elmondta, a három és fél szobás budai ingatlanban családjuk, édesanyja, édesapja és 6 és féléves húga mellett nagymamája és nagybátyjáék éltek.

Elsősorban arra hivatkozva telepítették ki őket, hogy nagymamája egy ezredes özvegye volt.

A férfi még az első világháborúban, az olasz fronton elképesztő bátorsággal vezetett vissza csapatához egy századot, miközben az itáliaiak gránátja súlyos fejsérülést okozott neki. Később hősiessége miatt léptették elő ezredessé, de fizikálisan sosem tudott felépülni, és 1926-ban elhunyt. A romlott rezsim számára azonban a katonatiszti múlt is elég volt, hogy száműzzék őket.

A három családot Mezőberényben egy Rákóczi utcai házban, egyetlen szobában helyezték el, ahol nem voltak bútorok, így a földön aludtak. Két hónap múlva adtak nekik engedélyt, hogy ha kapnak befogadó nyilatkozatot, akkor máshova költözzenek, így kerültek a Mátyás király utcába. A háziak ott nemcsak, hogy segítették bebútorozni a szoba-konyhát, hanem egy fillért sem fogadtak el tőlük, amíg tartott a kitelepítés.

A megélhetés azonban így is óriási problémát jelentett, hiszen hosszabb ideig csak alkalmi mezőgazdasági munkát végezhettek.

Egy esetben megtörtént, hogy a férfi édesapja zsákolási munkát kapott az egyik malomban. Két műszakban dolgozott, de este tíz órára, az ellenőrzésre haza kellett érnie. Éppen egy lavórban mosakodott, amikor zörgettek a rendőrök. Elég durván kérdezgetni kezdték, ami csak egy véletlen folytán maradt abba. Az édesapa mutatta, hogy kicsit köhög a portól, a zsaruk azonban nem jól értették, megijedtek, mert akkoriban aratott a TBC, így azt követően csak az ablakon érdeklődtek róluk. A családnak elköltözni csak a kitelepítést követő tizennyolcadik évben volt lehetősége a településről.

A konferencián számos hasonló sors, élettörténet villant fel. Az eseményen Siklósi István polgármester és Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL főigazgatója köszöntötte a megjelenteket. Palasik Mária a budapesti kitelepítések tényeit járta körül. Mint megtudhattuk, összesen 5182 családot száműztek fővárosi otthonukból.

A kommunisták célja az volt, hogy a világpolitikát akkor jellemző hadiipari felkészülés idején a lakosság általuk megbízhatatlannak tartott csoportjaitól megtisztítsák a számukra stratégiailag fontos településeket.

Mindezt arra is felhasználták, hogy szabaduljanak a régi elittől, enyhítsenek a krónikus lakáshiányon, frontot nyissanak a falusi tehetősebb emberekkel szemben, és egymásnak ugrasszák a két réteget.

Dr. Erdész Ádám, a Békés megyei kitelepítettekről és befogadókról tartott előadást. Számos érdességet tartalmazó értekezéséből megtudtuk, a megyébe mintegy háromezren érkeztek, közülük a legtöbben, közel ezren Mezőberénybe. Dr. Erdész Ádám felidézte, hogy milyen források állnak rendelkezésre a témában, illetve górcső alá vette a kitelepítettek és a befogadók kapcsolatát is.

A befogadók sem tudták, hogy kiket fogadnak be

Kisari Miklósné előadásában számos adatot és több személyes visszaemlékezést is felidézett. Egy akkor nyolcesztendős mezőberényi kislány így írt arról, hogyan várták a pestieket. „Érkezésük előtt néhány órával kommandószerű küldöttség mindenféle kérdezősködésünket visszautasítva, ellentmondást nem tűrően felszólított bennünket egy szoba kiürítésére, négy ember fogadására úgy, hogy akkor még fogalmunk se lehetett, hogy kik és mik ők valójában… A ház valóban nagy volt, bőven juthatott hely..., hiszen az én famíliám nagy részét elvitte a háború.”

Kisari Miklósné szólt a munkakeresésről és kiemelte, a Mezőberény környéki mezővédő erdősávokat zömmel a kitelepítettek ültették. Bár nyilván voltak feszültségek is, a befogadók és kitelepítettek között az egymásrautaltság következtében a barátság gyakran életük végéig megmaradt.