A tótkomlósi pár kiütötte a koronavírust

Az erős férfi, aki évtizedek óta példásan családja fenntartója, támasza (nem utolsósorban lapunknak alkalmanként segítője kiváló fotóival), káros szenvedélyektől mentes életének élvezője azt gondolta, no, ő ugyan ellenáll. Nem is emlékszik, mikor volt beteg, rászorult-e kórházi kezelésre. Kiderült, lányai születésekor járt benn, látogatóként.

De 2021. március 25-e éjjelén minden megváltozott.

Ma már otthonában lábadozva, kiírta magából mindazt, amit átélt. Mert a sok pokoli éjszaka és hajnali ébredések után jó hírrel szolgál immáron otthonukból: túlélte. Ahogy a felesége is. Elmesélte, mások okulására, hogy higgyék el, ez nem influenza, erre nem érdemes egyet legyinteni. De nem ám!

– Éreztük mindketten, valami nincs rendben. Március 19-én a tesztünk pozitív lett, otthonunkban próbáltunk ki- és felgyógyulni. Reménykedtünk. De 10 nap folyamatos láz, hátfájás, egyre fogyó levegő jelezte, vasakaratom és szervezetem nem képes megbirkózni a Coviddal. A pulse oximeter 86 százalékot mutatott, fulladás környékezett, jött és vitt a mentő mindkettőnket Orosházára.

– Harminchárom éve jóban, s most a lehető legrosszabb állapotunkban.

A sürgősségi osztályon diagnosztizálták mindkettőnknél a kétoldali tüdőgyulladást. Vizsgálatok sora megerősítette, nagy a baj, oxigén-rásegítést kaptunk, majd felvittek a Covid-osztályra – sorolta Gábor. Kínjai közepette vésődött agyába minden vörösen virító vastag betű: COVID osztály, VÖRÖS ZÓNA!

– A közepesen súlyos betegek részlegén kezeltek. Az oxigén folyamatosan segítette a légzésemet, soha nem látott mennyiségű pirulát, infúziót, injekciót kaptam. Mi lesz velem? És a párommal? – ez kattogott bennem folyton. Ha jött a nővér, érdeklődtem. Nem tudtak beszámolni javulásról. Még jobban féltem s féltettem a nejemet.

– Gyógyítóink tették a dolgukat 12 órán át. Fáradtak, kimerültek voltak, de az emberi életre esküdtek fel.

Bármit kérdeztem, készséggel válaszoltak, teljesíthető kéréseknek eleget tettek. Egyre csak teltek a napok s megtörtént, amitől a legjobban rettegtem. Meghalt a szobatárs. Mellettem. Az élet véges, mellbe vágott ez a fájdalom is. A gyász felzaklatott, miközben a feleségem állapota lassú javulást mutatott. Ez kompenzált valamit a tragédiából. Cammogva telt az idő, nyolc kórházi nap után javultam. Nem kellett oxigén. Némi étvágy, íz is megjelent. A nővérek továbbra is lelkiismeretesen, fáradhatatlanul tették a dolgukat, lehetett beszélgetni kicsit más dolgokról röviden, mert dolguk volt. Mindig és sok. Negatív PCR-tesztem után engedtek haza – summázta a megbetegítő vírussal folytatott vesszőfutásukat Gábor, aki boldogan azt is elújságolta, hogy felesége napokkal később, de végre hazatérhetett.

Az életet adják vissza munkájukkal

Bunda Gábor a lelkemre kötötte: ország világ előtt adjuk hírül, hogy az orvosi és ápolói személyzet a rendelkezésükre álló lehetőségeket maximálisan kihasználta. Áldozatos, felelősségteljes hozzáállást tapasztalt. – Itt tényleg felülír mindent az emberi élet megmentése. Én úgy vélem, ők az életünket adták vissza a munkájukkal. Ezt nem lehet megköszönni szavakkal. Kívánom nekik, hogy mihamarabb enyhüljön a szorítás, és térjen vissza minden a megszokott kerékvágásba mielőbb.