Megteremti a hangulatot a csabai származású színpadmester

– Hogyan talált önre a magyar pankrátorokat tömörítő szervezet?

– Az amerikai pankrációt mindig szerettem, bátyámékkal rendszeresen néztük a közvetítéseket, de a magyarországi szervezet működését, gáláit nem követtem nyomon. Ezért is lepett meg, mikor a szervezők megkerestek azzal a kéréssel, hogy mivel korábban már szinkronszínészkedtem, lenne-e kedvem a hangomat adni a bemutatkozóvideóikhoz. Bár még az elején bevallottam, hogy soha nem voltam szinkronszínész, a felkérést természetesen elfogadtam.

– Miként került a háttérmunkák után a dojóba, a ringbe?

– Miután elkészítettünk pár videót, találkoztam az egyik közismert magyar pankrátorral, Ikarusszal, aki azt mondta, hogy jól mutatnék színpadmesterként a ringben. Ezután nem sokkal a 2016 szeptemberében rendezett „Utolsó emberig gála” volt a debütálásom. Emlékszem, a birkózók nagy részét ekkor még nem ismertem, és csak húsz perccel a kezdés előtt tudtam meg, hogy mit kell majd mondanom a színpadon. Gyakran járok focimeccsre, tudok szurkolni, szeretek hangos lenni, de ez itt teljesen más világ, és az emberek nem mindig fogadják kitörő örömmel az újakat, de szerencsére engem elég hamar elfogadtak.

– Mi a szerepe a színpadmesternek a mérkőzéseken?

– A ringszpíker elsődleges szerepe, hogy megszólítsa a közönséget és hangulatot teremtsen a mérkőzéseken. Én nyitom meg a gálát, ismertetem a szabályokat, bemutatom a birkózókat és persze felkeltem a nézők érdeklődését. Emellett a háttérmunkából is kiveszem a részem, a bemutatóvideókhoz nemcsak a hangomat adom, hanem a tartalmat is én találom ki egy barátommal.

– Mennyire vannak megjátszva a birkózásokon látott mozdulatok?

– Az egy sportszínház, vagyis ahogy a nevében is benne van, a birkózók eljátsszák az előre megbeszélt szerepeket. Akkor jó a pankráció, ha van testi kontaktus, viszont egyik fél sem sérül meg. Ezért fontos, hogy minél többet edzenek a sportolók, mert felkészületlenül nagyon komoly sérüléseket lehet szenvedni egy-egy mérkőzésen. A pankrátorok edzés közben építik fel a meccset, kitalálják, milyen történeti szálat járnak végig és ki fog nyerni a végén. A birkózáson az a cél, hogy minél több reakciót váltsanak ki a közönségből, és ha jól építik fel a történetet, akkor a nézők izgulnak értük, szurkolnak nekik.

– Melyik volt ön számára a legemlékezetesebb összecsapás?

– Az különösen nagy élmény volt a számomra, amikor 2018. május 26-án a „HCW Dicsőség Napja Gálán” Növényi Norberttel lehettem egy ringben. Sokan nem tudják, de az olimpiai bajnok birkózó édesapja az ötvenes évek elején profi pankrátor volt, és Fehér Angyal néven járta Nyugat-Európát. Ezen az estén Növényi Norbert avatta be édesapját a HCW Dicsőség Csarnokába. Majd ezután ő maga is ringbe lépett, és élete utolsó meccsét játszotta Makai Renátóval.

– Mennyire vonzó ez a sportág a fiatalok számára?

– Jelenleg több mint ötven sportolót számlál a klub. Van egy külön dojója a szervezetnek, ahol a gyerekek tanulhatják az alapmozdulatokat. Úgy vettük észre, hogy a fiatalokat nagyon motiválja az, hogy látják, pár év alatt hova jutottak el a sportolóink, például Tihanyi Péter, aki ugyan még csak 19 éves, de már ő edzi az új generációt. Ami még előnye ennek a sportszínháznak, hogy a pankrátorok között nagyon sokféle karakter megtalálható, itt nem számít a külső, ­bárki lehet sikeres, ha elég kitartó.

Eredetileg a karneválok világából indult a műfaj

A hazánkban a pankrációként ismert műfaj eredeti elnevezése „professional wrestling”, mely előtag arra utal, hogy a klasszikus olimpiai birkózástól eltérően a pankrációt külön hivatásként tartják számon. Kialakulása 1830 körülre tehető, ekkor jelentek meg Franciaországban azok a társulatok, amelyek a karneválok szerves részeként különleges előadók számait mutatták be a közönségnek: kötéltáncosokat, állatidomárokat vagy olyan erősembereket, akik gyakran birkózók közül kerültek ki.