Megváltozott a világ, a fiatalok nem keresik a táblaképeket

Csuta György békési festőművész 25 évig működtette nemzetközileg is elismert művésztelepét. Ahogy mondta, a csúcson kell abbahagyni, az erőlködésnek nincs értelme. A békéscsabai Csuta Galériát is a lánya és veje viszi tovább.

– Az alkotással nem hagytam fel, legfeljebb gyűjtő lettem, a saját műveimet gyűjtöm – mondta nem kis iróniával. – Sokan már a kirakat előtt sem állnak meg, ha mégis bejönnek, és valamelyik kép megtetszik nekik, kimenve már nyomják a telefonjukat, hogy rákeressenek a művészre. Úgy mondhatnám, a galéria jórészt bemutatóterem lett, a művészek ingyenes reklámfelülete.

– Megváltozott a világ, a fiatalok nem keresik a táblaképeket – ecsetelte Csuta György.

– A minimálstílus a divat a lakberendezésnél, a bútoroknál, és ehhez illő posztereket vásárolnak. Korábban már egy kiállításunk előtt rajta volt a piros pötty csaknem minden alkotáson, ez jelezte, hogy már megvásárolták. Ma elvétve van egy-két pötty.

A békéscsabai Várkonyi János hasonlóan látja a helyzetüket.

– A ’80-as években a Képzőművészeti Alap tagjának lenni szakmai elismerést jelentett, és ez a kiállításokban, az állami mecenatúrában is megmutatkozott – hangsúlyozta.

– A lakosság közép- és felsőrétege potenciális műtárgyvásárlónak számított, minden megyében működött képcsarnok, ahol részletre is vehettek képeket. A zsűrizési rendszer is megtartotta a magas minőséget. Ez később fellazult, mindenki festhetett, kiállíthatott, eladhatott. A szabadság nagyon jó dolog, de a festészetnél olyan munkákkal is jelentkeztek, melyek nemcsak az én véleményem, hanem a Békéstáji Művészeti Társaság tagjai szerint is a giccskategóriába sorolhatók. Mondhatom úgy, hogy az értékzavar bekavart. A rendszerváltás után robbanásszerűen megnőtt a magángalériák száma, aztán a számuk csökkent, nagyon sok bezárt. Az állami megrendelések beszűkültek, ugyanakkor például a békéscsabai önkormányzat, illetve intézmények odafigyelnek arra, hogy helyi művészektől vásároljanak képet különböző alkalmakra, díjazásokra.

Várkonyi János kitért arra, hogy régi vásárlói, azok gyermekei időnként visszatérnek. Kedvelik képei egyéni stílusát, üzenetét.

– Az alkotást egy igazi művész soha nem hagyja abba, naponta az állványnál áll – ecsetelte. – Akik megtisztelnek azzal, hogy megvásárolják a festményeimet, azok otthonában ott van az én lelkem, és ez egy alkotó számára mindennél többet ér.

Lonovics Lászlót is a műtermében értük utol, amikor kerestük.

– Manapság országosan is keveseknek adatik meg, hogy csak az alkotásaikból éljenek meg. A műveim értékesítéséből nekem sincs rendszeres jövedelmem – emelte ki. – Negyvenöt éve oktatok, most Szarvason, a Gál Ferenc Főiskola Pedagógiai Karán. Az önkifejezési, alkotási késztetés ugyanakkor benne van az emberben. Az interneten is bemutatom képeimet, és a visszajelzések azt mutatják, hogy az alkotásaim üzenetei célba érnek. Más kérdés, hogy megrendelés ebből nemigen lesz, marad az erkölcsi, szakmai elismerés, de ez sem kevés.

Azt festik meg, ami belülről jön

Lonovics Lászlót is számon tartja a szakma országosan, nemzetközileg, rengeteg kiállításon jelenik meg különböző műveivel.

– Az értékesítés számomra azért is nehezebb, mert műveim nem a látott világot tükrözik, így másként hatnak a nézőre – mondta. – Ezért is öröm számomra, ha a kép mondanivalóját értik az emberek, az összhatás tetszik nekik. Lényegében ezért csináljuk. Azt, amit szeretünk, ami a belsőnkből, a lelkünkből, a gondolatainkból, netán a tehetségünkből fakad.