Ambruzs-Szabó József bízik az emberekben

– Főállásban ápoló, ráadásul speciális területen dolgozik. Hogyan képes nap mint nap helytállni?

– Lassan több mint két évtizede vagyok szociális gondozó és ápoló. Itt, Dévaványán pszichiátriai betegekkel harmadik éve dolgozom, amely legfőképp lelkileg megterhelő. Ezeknek a betegeknek az egészségi állapotát csak szinten tudjuk tartani, sajnos itt javulás vagy gyógyulás nem igazán érhető el. Akarva-akaratlanul a betegek közel kerülnek hozzánk, és a folyamatosan romló állapotukat vagy végső esetben a halálukat nagyon nehéz feldolgozni. Az ápolónak a lelke egy picit meghal, mikor egy beteg eltávozik.

– Hogyan lehet egy ilyen nehéz szakmát választani?

– Az önzetlen segítségnyújtás vezérelt, mint általában mindenben. És persze kamaszként nem is tudtuk, hogy ennek a szakmának ilyen, úgymond árnyoldalai vannak. Az iskolában azt kaptuk, hogy minden szép és jó, ám mikor kikerül az ember gyakorlatra, akkor szembesül a valósággal. A gyulai kórházban a néhai dr. Libor Tibor főorvos azt mondta, azért tart jó ápolónak, mert az empatikus készségem egy női lélekhez hasonlatos.

– Ezt a megterhelést oldja a fotózás? Számos helyszínen, rendezvényen készít képeket, a Hírlapban is jó pár képe megjelent már.

– Gyermekkorom óta imádom a természetet és a fotózást, ez tud igazán kikapcsolni. A helyi lapba a dévaványai eseményeket, valamint a Vidra Önkéntes Járási Mentőcsoport tevékenységeit mint tag, természetes, hogy én fotózom. Ezek mellett a Gyomaendrődi Járási Hivatal, Ecsegfalva, Szarvas és Szeghalom is szóba jön, vagy ahonnan megkeresés érkezik. Legyen az a Békés Megyei Hírlap és ezzel együtt a Beol.hu, ahol éppen hat évvel ezelőtt jelent meg az első beküldött felvételem.

– Mi volt az első felkérés?

– Budapesten éltem és a Kútvölgyi úti idősek otthonában dolgoztam, másodállásban pedig ennek az intézménynek a kórházában. Akkor még az iWiW nevű közösségi portálon osztogattam meg a hobbiból készült képeimet. Ezt látván, az intézmény vezetője megkért, hogy egy bizonyos eseményen fotózzak. Később tudtam meg, hogy nem más, mint a japán császár, Akihito érkezett látogatóba a feleségével. Ez a kép jelent meg aztán azt hiszem a Népszabadságban.

– A „vidrákhoz” hogyan került?

– A mentőcsoport 2013-ban alakult, Andó Ágnes, a járási hivatal akkori vezetője ekkor kért fel, hogy legyek az elnöke. Azt mondta, egy ilyen csupa szív ember, akinek ekkora tűz van a szemében, lehet a legalkalmasabb a feladatra. Ezt annyiban tudom alátámasztani, hogy amit csinálok, azt csak szívvel-lélekkel tudom tenni. Az, hogy valamihez adjam a nevem, és közben tingitanglizom, nekem nem megy. Emiatt sok konfliktusom is akad. Most a Hooligans együttesnek voltam fotózni. Koncert után éjjel kettőkor hazaértem, letusoltam, és már dolgoztam ki a képeket, amelyeket küldtem a menedzsernek. Én csak ilyen vehemenciával tudok dolgozni.

– Miért olyan fontos önnek Dévaványa?

– Amíg távol voltam a várostól, rájöttem, mennyire hiányzik az otthon. Folyamatosan kerestem a dévaványai cikkeket az interneten, amiből elég kevés akadt, de nagyon jó érzés volt látni. Mikor hazaköltöztem, egyfajta küldetéstudatnak állítottam be magamnak, hogy az elkerült, honvággyal küzdő dévaványaiaknak átadjam, mi is történik a szülővárosukban.

Szükség van „fehér” bárányokra

Ambruzs-Szabó József elmondta, munkahelyén rugalmasan kezelik a fotós tevékenységét, így tud sok rendezvényen jelen lenni. A sok munka közben csak akkor lazít a gyeplőn, ha kisfia, aki jelenleg Németországban él, hazalátogat.

Párja, Szatmári Mária is hasonló mentalitású, ahol tudnak, segítenek másokon. Rengeteg kudarc is érte emiatt, többen kihasználták, de ő töretlenül hisz az emberekben.

– Úgy gondolom, a mai korban szükség van az ilyen „fehér” bárányokra – vélekedett Ambruzs-Szabó József.