Belső ösztönzés késztette, hogy többet adjon a battonyaiaknak

A plébánia kapujában várt bennünket Bajnai István kanonok. Maga főzte kávét tett tálcán az asztalra, majd csendben meghallgatta érkezésünk okát. Hamar felborult az eredetileg tervezett gondolatmenet. Karácsonyhoz közeledve a kanonok a legfőbb üzenettel kezdte:

– Lukács evangéliumában szerepel, amikor az angyalok viszik az örömhírt az Üdvözítő megszületéséről, s dicséretet énekelnek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Semmi másról nincs szó, mint az istenkultusz és az ember tiszteletéről. Az emberiség kultúrája ugyanis az isteni kultuszban gyökeredzik.

– Elgondolkodtató, mennyit változik a világ. Egy minapi hír szerint karácsonyra elfogytak a helyek a szállodákban, sokan wellnessprogrammal ajándékozzák meg magukat, egymást.

– Minden a fogyasztásra épül már, a karácsony is. El kell ismerni, hogy olyan világban élünk, amikor mindent a fogyasztás alá rendelnek az emberek, ezzel a valós értékek elvesznek. A legfőbb probléma, hogy nincs stabil értékrend. Az ember kiszolgáltatja magát a tárgyaknak. Fontos lenne ezt megfordítani, és ez nem idea.

– Milyennek értékeli a bennünket körülvevő világot?

– Nyitottan figyelem a napi történéseket. Érdekel például a politika. Nem tudok végignézni egy filmet a tévében, de a politikai műsorok lekötnek. Úgy tapasztalom, nem véletlenül ültetik le azokat az embereket, akikben nemes érzület, tolerancia lakozik. Lehet, nem értenek egyet, konfrontálódnak, de legalább meghallgatják egymást. A türelmetlenség gyakran felüti a fejét, és nagy hatást gyakorolnak az emberi kapcsolatokra az előítéletek, melyek egy idő után rögeszmékké válnak. A legnagyobb problémának napjainkban éppen az előítéleteket látom.

– Emlékező eseménysorozattal ünnepelték egy éven át a battonyai egyházközség megalapításának 200. évfordulóját. Mit jelentett ez a két évszázad a helyiek életében?

– A régi templomot 1818. január 14-én szentelték fel. A megemlékezéseket a jubileumi évre hirdettük meg. Elöljáróban elmondhatom: jól érzem magam Battonyán, szeretek itt élni. Ismerem a település múltját, az erős polgári identitás volt a jellemző annak ellenére, hogy etnikailag, s a vallás terén nagyon tagolt. Nagy közösség élt itt, a ’30-as években 14-15 ezren laktak Battonyán. Makói születésű vagyok, ez a város volt az egykori vármegye székhelye. Amikor Makón 19 ezer lelket számláltak, Battonyán 14 ezret. A jelentőségét bizonyítja, hogy Csanád vármegye második legnagyobb települése volt karakteres polgári miliővel a XIX. század elején. Sok nemesi és földbirtokos család teremtette meg és táplálta a polgári kultúrát. Trianon, a II. világháború után sorvadt el a település, jóval később, a rendszerváltást követőn pedig a fiatalok, akik máshol folytatták tanulmányaikat, már nem tértek vissza városukba. Nemcsak fizikailag jutott perifériára Battonya, hanem kulturálisan, az igényesség szempontjából is sorvad. Nem bántó szándékkal fogalmazok így, hanem ez a tény.

– Amikor 2005-ben ide szólította a szolgálat, mit tapasztalt?

– Nem volt ismeretlen számomra Battonya, hiszen azelőtt Mezőhegyesen szolgáltam, és gyakran jártam át ide, ahol egy idős pap igényelt segítséget. Az a helyzet persze más volt, csak felületeket láttam. Az elmúlt 14 év azonban alkalmat adott arra, hogy betekintsek Battonya életébe. Belső ösztönzés késztetett arra, hogy többet adjak az itt élőknek. Tegnap például kitettük a templom elé a molinónkat egy kiterjesztett szárnyú angyallal és a felirattal: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” A főbejárat másik oldalán betlehemes látható. Kint voltunk, arra jött egy idős asszony, és kedvesen megjegyezte: „Kanonok úr, mindig kitalál valamit!”. Összemosolyogtunk, aranyos volt a megjegyzése. Nagy probléma azonban ez a mai környezet, az itt élők befogadóképessége. Sokszor nem látom az igényt az ötleteim befogadására. Pedig végtelen ötlettárral rendelkezem.

– Mit hagyott Mezőhegyesen?

– Huszonkét tevékeny esztendőt. Legalább tíz éven át templomtárlatokat szerveztünk, hogy adózzunk a művészeteknek…

– …talán nem mindenki tudja, hogy ön művészettörténetet is tanult az Eötvös Loránd Tudományegyetemen…

–…és sok kortárs művészt láttunk vendégül, akik már baráti kötődéssel érkeztek. Előfordult, hogy egy kiállítást 3 ezren tekintettek meg, például Szász Endréét.

– Úgy tudjuk, amikor Battonyára került, mindjárt építkezni kezdett.

– Ide érkezvén az első fontos változás volt, hogy csereingatlanként visszakaptunk egy régi, Bauhaus típusú egykori villaépületet, ami régen az egyházi iskola része volt, benne az igazgató szállásával és két teremmel. Az épületet a háború után elvették, a rendszerváltást követően pedig visszakapta az egyházközség. Felújítottuk az eredeti tervek alapján – csodálatos, hogy a húszas években olyan villa épült itt, melyben felfedezhetők a Bauhaus elemei –, és művészeti központot hoztunk létre. Nagyszerű látni, hogy ebben a házban különböző szervezetek, például a Balázsné Szabó Erzsébet vezette Fodor Manó Helytörténeti Egyesület működik, mozgolódik, szimbiózisban a várossal és a többi szervezettel, rangot adva a településnek, és megalapozva, hogy az emberek jól érezzék itt magukat.

– Egy másik, nem kevésbé fontos jubileum is kötődik az idei esztendőhöz. Negyven esztendeje, hogy önt katolikus pappá szentelték. Nem fizikai értelemben kérdezem: honnan indult és hová érkezett?

– A kezdetektől fogva azt képviseltem, hogy soha ne erőszakoljam senkire azt az értékrendet, amit hivatásomnál fogva vallok, megélek és tovább adok. Ezt ugyan mindig felkínáltam, és bizonyosan követtem el hibákat, mert nem lehet ideálisan csinálni, de örömmel tölt el, hogy soha nem erőltettem senkire semmit. Egy példával hadd illusztráljam. Teljes erőmmel közreműködtem annak idején a battonyai gimnázium megmentésében. Ha nem vette volna át a működtetését a katolikus egyház, néhány év múlva megszűnt volna. Ez az iskola a kultúra szimbóluma is, 100 éves, egykor főgimnázium volt. Az átvétel után a városvezetés előállt azzal, hogy akkor az általános iskolát és a két óvodát is vegye át az egyház. Nem rejtettem véka alá, hogy nem láttam jónak ezt a megoldást. Kifejtettem, hogy volna létjogosultsága a katolikus szellemű oktatásnak, de nem táblacserés formában. Az egyházi intézményben a pedagógusok az egyháztól kapják a fizetésüket. Rájuk parancsolhatnánk, hogy a gyerekeknek kötelező részt venni a misén. Nincs értelme valakire valamit ráerőltetni. Természetesen mindig elmondjuk a diákoknak, hogy legyenek udvariasak, a fenntartó iránti gesztusból vegyenek részt eseményeken, kulturális programokon. Ám, a vallási jellegű dolgokat ma sem tesszük kötelezővé. Sokkal fontosabb, hogy jó emlékük maradjon az iskoláról, a tanulmányaikról.

– Honnan ered ez a szellemiség?

– Eleinte nem volt ennyire tudatos. Gyerekként polgári miliőben nevelkedtem, apámtól egyszer kaptam ki. Nem verés volt a szájalásom következménye, hanem apám a nyakamnál megragadta a melegítőmet, és felemelt. Nyolc-kilenc éves voltam. Hatalmas sérelemnek éreztem, amit tett. Bizonyos azonban, hogy a szüleim sosem parancsoltak, inkább példamutatással tereltek a helyes irányba.

– Hogyan jött az életébe a művészettörténet, mint tudomány?

– Kisgyermekkoromban mindig érdekeltek a szép tárgyak. Amikor megkérdezték, hogy mi akarok lenni, azt mondtam: olyan művész, aki nem rajzol, fest, hanem aki könyvet ír a művészetekről, a festményekről. A gimnáziumban tudatosult bennem, hogy a művészettörténet tudományág. Vallásos családban születtem, de nem ösztökéltek a papi pályára. Megmagyarázhatatlan, hogy ezt a hivatást választottam. Érettségi előtt jelentettem be, hogy a művészettörténet foglalkoztat, és tanácsolták, hogy menjek el felvételizni. Elmentem, felvettek az egyetemre, de nem kezdtem meg a tanulmányokat, mert végül a papi hivatást választottam. Ugyanakkor folyamatosan vonzódtam a művészetek iránt. Mezőhegyesen szolgáltam, amikor újra jelentkeztem az egyetemre, és elvégeztem ezt a képzést.

– Milyen a kapcsolata a battonyaiakkal?

– Érzékelek egyfajta tartózkodást, hiszen a papot látják bennem. Mások természetesnek veszik a hivatásomat.

–Ha egy helybeli úgy gondolja, hogy megbeszélne önnel egy-két dolgot, megteheti?

– Mindig nyitva áll az ajtóm, bárki bejöhet rajta.

– Nem érzi úgy időnként, hogy a rengeteg ötletének megvalósításában, a törekvéseiben egyedül marad?

– De igen.

– Hogyan képzeli el a jövendőt a munkájában, a hivatásában?

– Folytatom az utam, amit megkezdtem, akár Battonyán, akár máshol.

Negyven év a papi hivatásban

Bajnai István 1978-ban Gyulán kezdte papi hivatását. A szívéhez ez a korszak áll a legközelebb. Két év múlva Békéscsabára került, újabb két esztendővel később, 1982-ben Mezőhegyesen kezdte a szolgálatát, mely 2004-ig tartott ebben a városban. A következő állomás Orosháza volt, és 2005-ben érkezett Battonyára, ahol azóta is szolgálja a híveket, akiket nagyon jó embereknek ismert meg. A legutóbbi népszavazás szerint a városban két és fél ezren vallják magukat vallásosnak.

Vasárnaponként 100-150-en jelennek meg a misén, bár a templomba háromezren is beférnek. Karácsonykor telt templomban hangzik el az ünnepi mise.