A tehetségeket segíti a pedagógus, és a hagyományokra épít

– Néhány évtizede a rajzra ­nagyon sokan melléktantárgyként tekintettek. Vélhetően, ha részben is, de ezek a sztereo­típiák megmaradtak. Mennyire­ nehéz napjainkban a rajz tanítása?

– Nem könnyű. Heti egy órában kell a gyerekekhez a legközelebb hozni a rajzot, illetve­ felsőben a művészettörténetet. Soha nem ösztönzöm arra a diákokat, hogy az évszámokat bemagolják, arra­ viszont igen, hogy ismerjék meg a ­különböző irányzatokat, és amikor például elmennek kirándulni, akkor legyenek tisztában azzal, hogy egy-egy templom milyen stílusban épült. Éppen a napokban írattam fogalmazást a nyolcadikosokkal arról, hogy mi tetszik nekik egy-egy festő alkotá­saiban. Egészen érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam.

– Szigorú tanár?

– Azt gondolom, igen. Bár talán enélkül nem is menne­ másként a tanítás. Éppen azért, mert a rajzra jó néhányan valóban melléktárgyként tekintenek, szükség van a nagyobb odafigyelésre.

– Miért ezt a cseppet sem könnyű hivatást választotta?

– Dunántúli, moson­magyaróvári vagyok. Az igazság az, hogy gyermekként jól rajzoltam ugyan, de egyáltalán nem kiemelkedően. Volt viszont egy fantasztikus rajztanárom, László Enikő, aki egész személyiségével megragadott. Ő volt, aki a szövést is megismertette velem, és a kézművesség irányába terelt. Ezután Szegedre kerültem, ahol rajz-matematika szakon végeztem.

– Tavaly a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért díjjal ismerték el a munkásságát, amit a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Novák Katalin államtitkár adott át. Milyen érzésekkel vette át a kitüntetést?

– A tehetséggondozás csapatmunka. Gyakorlatilag minden kollégánk részt vesz benne­. Az alsós pedagógusoknak jelentős szerepük van a kiválasztásban, a felsős tanároknak pedig a gyerekek fejlesztésében, abban, hogy éljenek a képességeikben rejlő­ eséllyel. Az iskola tehetséggondozó munkaközösségének vezetőjeként koordinálom ezt a munkát, szaktanárként ­pedig matematikai, rajzi­, kézműves és természettudományos területen dolgozom a talentumokért, de ez csak ­közösen működhet. Éppen ezért úgy érzem, hogy az elismerés az egész iskolának is szólt. Csak együtt tudjuk a gyereket útját segíteni.

– Említette a szövést mint ami évtizedek óta közel áll Önhöz. Népi iparművészként és a népművészet ifjú mestereként számos elismerést érdemelt ki. A tanítás mellett mennyi ideje jut erre a tevékenységre?

– Az utóbbi időben jóval ­kevesebb, mint szeretném, és ez sok mindent megváltoztatott. Korábban még többször ültem le a parasztszövőszékhez, napjainkban kevésbé. Van viszont egy érdekes eszköz, a karmantyúfa, amivel egykoron érmelegítőt szőttek a favágóknak. Miután ilyesmire nincs igény, kicsit a karmantyúfát átalakították, és van olyan méretű is belőle, ami az ölben elfér. Így ha van egy-egy szabad félórám, ­ezzel dolgozom. Hátizsákokat, ­tarisznyákat készítek, amiket a visszajelzések szerint többen megkedveltek, köztük ­fiatalok is.

Cél a népi kultúra megmaradása

Dávidné Gyarmati Zsuzsanna­ vezetőségi tagja a békési­ ­Nefelejcs Hagyományőrző Egyesületnek és a Békés Megyei Népművészeti Egyesületnek.

– Mindkét helyen, más-más módon, de a népi kultúra megmaradásáért tevékenykedünk. Örülök, hogy tagja lehetek a két szervezetnek – mondta­ a szakember, akinek nemcsak szőttesei, de például a pogácsája is rendkívül népszerű, már több versenyen is ért el ­remek helyezéseket gasztronómiai különlegességeivel.