Szia, kajszi!

A fél falu jóllakhatott volna a kondorosi, utcai kajszifáink terméséből. Ha annyian nem is kaptak a friss sárgabarackból, de sűrítményként, egy-egy kupicával sokan megkóstolhatták. Ez volt az apám-féle barack. A kondorosi valuta, ahogy manapság a csabai kolbászt nevezik. Elárulom, a kondorosi is ugyanilyen finom a szarvasihoz, a tótkomlósihoz hasonlóan, a tót gyökereknek köszönhetően. Ha néprajzkutató, múzeumigazgató barátom, Ando Gyuri élne, máris javítanék: nem tótok, hanem szlovákok vagyunk. Csak egymás között engedhető meg a tótozás.

Gyuri mesélte azt is, hogy a csabai szlovákok egyben megegyeznek. Nehezen adnak valamit ingyen, de ha bekopogtat hozzájuk barátilag valaki, akkor pálinkának és kolbásznak lennie kell otthon. Igazi gyümölcsből főtt pálinkának, és igazi húsból készített vastagkolbásznak.

Apám meghalt, miként Gyuri is, de a hagyományt őrzöm. Van itthon kolbászom és barackpálinkám, nehezen adom ki a kezemből. Felment az áruk. Nem csak azért, mert a kondorosi, Csabai úti sárgabarackfáink már alig teremnek, és nehezen találni a piacon olyan finom kajszit. Nem csak azért, mert őrületesen megemelkedett az igazi jó kolbász alapanyagának és összetevőinek az ára. Leginkább azért, mert a kapcsot jelentik múlt és jövő között.

A jelennek, vagyis a lányomnak is tovább adom, amit tanultam. Kajszinak és kolbásznak mindig lennie kell otthon, néha magunk elől is eldugva. Ha pedig rátalálunk, két szelet között koccintva vidáman mondhatjuk: szia, kajszi!