Eredményt jelzők

A betonszeletekből álló kerítés két dolgot szolgált a tatabányai salakos kézilabdapálya hosszanti szélén. Egy: eltakarta a kilátást a strandról potyázni szándékozó szurkolók elől. Kettő: kiválóan megtartotta azt a deszkát, amely arra volt hivatott, hogy két százas szögön lógva forgatható pléhtábláin jelezze a meccs állását...

Egy alkalommal addig fociztunk a téren, hogy csak majd egyórányi késéssel értem le a mérkőzésre. Nagyot pislogtam, amikor megláttam, hogy Tatabánya–­Újpest 3–22. Egy óra alatt csak háromszor vettük be a budapestiek hálóját? – hüledeztem. Az idősebb drukkerek persze még adták is alám a lovat: úgy bizony. Csak a találkozó végén tudtam meg, harmincasnál nagyobb szám nem volt az eredményjelző lemezen… Persze így utólag belegondolva, az sem volt ott, hogy Bányász, meg az sem, hogy Dózsa.

Ez idő tájt a Bányász futballstadionjában a ké­zi­se­ké­nél már komolyabb „rendszert” működtettek idő- és eredményjelző gyanánt.

A lelátó mellett egy olyan bazi nagy óra állt, amelyet Gagarin talán a Vosztok–1 ablakából is megpillanthatott volna föld körüli útján. A szerkezet korszerűségét az bizonyította, hogy az időmérő peremén már a két rivális csapat neve is olvasható volt. Ha nem vitt el a hév, tágra nyílt szemmel figyeltem, miként oldják meg egy-egy gólnál a táblacserét.

Abban biztos voltam, hogy a kezelő sokkal jobban kultiválja, ha a Bányász az Ózddal vagy a Péccsel játszik, mint ha a Ferencvárossal.

Már csak a kihelyezendő betűk számából adódóan. Persze a kisöreg rutinos volt, a Tatabánya feliratot a meccs lefújása után is fennhagyta, illetve, ha olyan eredmény született, mint hatvanhatban a Pécs elleni 7–0, akkor az ellenfél nevét és a „gólokat” is kint felejtette.

Nagyot ugorva az időben, egyszer csak elektromos jelző­táblát állítottak a focipálya szélére. A próbát sikeresnek minősítették, mivel a szerelők üzenete – miszerint „van fröccs, Jakab” – eljutott a brigádvezetőjükhöz. Ám így is hamar kiderült, a berendezést fedett csarnokokba tervezték. Ezért gyakorlatilag hetente javítani kellett. Ellenkező esetben ugyanis cirill betűk, illetve kínai írásjelek lepték el a felületét. Utoljára 1981 őszén működött „normálisan”, amikor az állt rajta: Tatabánya–Real Madrid 2–1.

Azóta nagyot változott a világ Tatabányán is. A kézi­seket csarnokba „zárva” is imádják, a focistáknak pedig már korszerű eredményjelzőjük van. Csak a királyi gárda már nem jár errefelé…