Sport

2013.06.24. 10:46

Grosics: Megbocsátani lehet, de elfelejteni nem

Elegáns mint mindig, de nem lehet nem észrevenni, hogy megviselte az a támadássorozat, ami az utóbbi években az egészségét veszélyeztette. Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa öt év után újra meglátogatta a nevét viselő gyulai futballakadémiát.

Gajdács Pál

Fotó:

— Hogy szolgál az egészsége? — kérdeztük 87 éves legendát.


— Megjártam a hadak útját, mert hogy kétszer jöttem vissza félútról, ennek viselem minden nyomát. Háromszor estem át szívinfarktuson, két oldalon három-három bordám tört el, ennek nyomán a jobb oldali tüdőlebeny ötször kilyukadt. Megakarták operálni a tüdőmet, de nem egyeztem bele, a rekeszizmot ráhúzták a tüdőre, ami takarta a lukakat, oda is tapadt, csakhogy azóta öt méter megtétele után már nehézségeim adódnak.

— Pályafutásának egyik legszomorúbb napját a chilei világbajnokságon élte át.


— Az 1962-es chilei világbajnokság után Tatabányáról szerettem volna a Ferencvároshoz igazolni, de a sportminisztérium akkori vezérkara ehhez nem járult hozzá. Ennek az lett a vége, hogy még Chilében, a csehek elleni egy—nullás vereséggel záruló, s a döntős álmoktól való búcsút jelentő mérkőzést követő vacsorán felálltam és bejelentettem, vége. Ott kaptam meg azt a levelet, amelyben rövid úton értesítettek, hogy a Fradihoz való átigazolásomat nem engedik. Elsötétedett előttem a világ.

Elhamarkodottan döntöttem, amit azóta nagyon megbántam, mert akkor úgy éreztem, van bennem annyi, hogy álltam volna a versenyt legalább a londoni világbajnokságig. Ha nem ilyen környezetben értesítenek, talán valahogy megbirkózom a helyzettel. Visszamenőleg már nem lehet megváltoztatni semmit. Latusev vezette a csehek ellni mérkőzést, de szemérmetlenül csalt. Nagy helyzeteket hagytunk ki, nem játszottunk olyan jól, mint előtte az angolok és az argentinok ellen. Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, fenyvesi volt a csatársorunk. Az Aranycsapat után a legjobb csapatot láttam akkor Magyarországon.

Pályafutásom során két játékvezetőre emlékszem, akikre panaszom volt, az egyik Latusev, a másik egy angol, aki az 1954-es berni világbajnoki döntőben a németek ellen két szabálytalan gólt adott meg ellenünk, s nem adta meg a Puskás Öcsi találatát három perccel a mérkőzés befejezés előtt.

— Papnak készült, de édesanyja legnagyobb bánatára a futballnál kötött ki.


— Inkább édesanyám szerette volna. Egy évig fekvőbeteg volt, de csodájára felkelt az ágyból és teljesen meggyógyult. Mi lesz ezután? Nagyon tiltakozott az ellen, hogy labdarúgó legyek, pap ugyanis abban az időben nem léphetett futballpályára. Édesanyám nagyon megsértődött.

Annyira mellbevágta a dolog, hogy azt hittem, vissza fog esni, de ez nem következett be. Évekkel később Dorogon a zuglóiak ellen játszottunk, s a meccsen egy Toldi nevű volt Fradi-játékos is pályára lépett. Egy perc volt hátra, egy—null-ra vezettünk, amikor Toldi Géza megszerezte a labdát, egyedül vezette a kapura. Kimentem elé, de reménytelennek tűnt, ura volt a labdának. Hosszan szöktette magát, belevetődtem, a testemről kipattant a labda, de ő sportszerűen átugrott. Az egyik lába azonban leért, a stoplija felhasította a fejbőrömet. Csak én nem tudtam, hogy vérzik. Ott maradtam fekve, de időhúzás gyanánt. Odarohant a játékvezető, Toldit kiállította. Édesanyám akkor volt először és utoljára mérkőzésemen.

Nagyon szívére vette a dolgot, volt nála egy vastag esernyő, törtetett a játékosbejáró felé, Toldit hátulról három-négyszer fejbe, meg hátba vágta. Géza bement az öltözőbe, a játékvezető lefújta a mérkőzést. Szóltak nekem, hogy mondjam meg édesanyámnak, holnap lesz elnökségi ülés, legyen szíves jöjjön el. Megkérdezték tőle, hogy miért csinálta? „Ha lehet, többet ne jöjjön ki a mérkőzésre!” — kérték tőle, amit meg is fogadott.

— Hogyan kezdődött a pályafutása?


— Dorogon a lakásunk és az iskola közé esett a pálya, így 1938 környékén minden délután játszottunk. Minden meccset választással kezdtük, akinek volt labdája, az biztos csapattagnak vallhatta magát, a tudása másodlagos volt. Az ificsapatba kerülvén az első meccsemen nagyon sok gólt kaptam (nem mondom meg mennyit).

Az ificsapat edzője, Vili bácsi, a meccs után azt mondta, „Kisfiam, ha téged még egyszer meglátlak a pálya környékén, úgy felpofozlak, hogy az anyukád nem fog rád ismerni!”. Ez egy olyan szituációban történt, amit az ember nem felejt el, amíg ezen a Földön él. Évekkel később, amikor én már a MATEOSZ-ban futballoztam, jöttem haza Dorogra látogatóba Pestről és láttam a Vili bácsit és az ellenkező irányba kezdtem el sietni.

Hallottam a hangot, „Gyula! Gyula! Nem állsz meg rögtön!”. Persze hogy megálltam, arra gondoltam, hátha megüt. Odajött, s azt mondta: „Emlékszel fiam, hogy mit mondtam én neked azon a bizonyos ifjúsági mérkőzés után az öltözőben?” Nem reagáltam rá. „Azt mondtam, belőled még válogatott is lesz!” Mit tehet ilyenkor az ember, örömmel tudomásul veszi, hogy a Vili bácsi megváltoztatta néhány év után a véleményét.

— Dorogra visszajár még?


— Nem nagyon, az öcsém sokáig ott élt, de már meghalt.

— Mit szól ahhoz, hogy az NB I legutóbbi szezonjában a legjobb kapus a Pápa 40 éves hálóőre, Szűcs Lajos lett?


— Megérdemelte, sok mérkőzését láttam, de nem azt élveztem nála, hogy voltak ritkán előforduló nagy védései. Az egész csapat teljesítménye rajta állt, vagy bukott.

— Az 1954-es csatavesztés után az ön sorsa is rosszra fordult, kis híján börtönbe is került. Hogyan vészelte át ezt a helyzetet?


— Nem is tudom. Megbocsátani lehet, de elfelejteni nem. Az Andrássy út hatvanban 1949-ben megtapasztalhattam, hogy igaz, amit az államvédelmisekről korábban hallottam. Egyébként az ember minél idősebb, minél távolabb kerül egy adott kortól, annál többet gondol a régmúltra, minthogy emlékezzen, mi volt tegnap. Ez egy elképesztő, váratlan és furcsa esemény egy ember életében.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!