A gyerekek mosolyából töltődik a csabai intézményvezető

– József Attila vagy Szabó Pál?

– Én az összevont intézmény József Attila iskolájában kezdtem a munkát, de ennek tíz év távlatából nincs jelentősége. Az akkori helyzetben szükséges integrációt szépen meg tudtuk­ oldani, nagyon sok pozitívumot­ hozott, amit a kollégák, a tanulók és a szülők is így éltek meg, mindenki elégedett­ lehet, gyakorlatilag nem volt vesztese a folyamatnak. Bár gördülékenyen ment az összevonás, kétségtelen, hogy több váratlan helyzet adódott és sok kérdés felmerült, de a kollégák konstruktívak voltak, a szülők mindig segítették a munkánkat, mindenki a megoldásokat kereste, és meg is találtuk azokat a praktikákat, amikre szükség volt.

– Mennyire van szüksége a praktikákra a pedagógusoknak?

– A járvány miatt az elmúlt egy-másfél évben ezek előtérbe kerültek. Érdekes volt látni, hogy azok a gyerekek, akik a jelenléti oktatásban visszahúzódóbbak, félénkebbek, a digitális munkarend alatt sokszor az elsők között oldották meg a feladatokat. A praktikumok apróságok, amelyekkel élni kell, hogy megtaláljuk a gyerekekhez vezető utat, látni kell, hogy melyik diákot mivel lehet motiválni, további munkára sarkallni, fenntartani az érdeklődését, ami az egész titka. Ugyanis, ha valamihez érdeklődéssel fordulnak a gyerekek, akkor az csak sikeres lehet.

– Ez lehet egyfajta hitvallása is?

– Mindenképpen. A pedagógiai programunkban is szerepel, hogy az iskola a gyerekekért van, róluk szól, olyanná kell alakítani, hogy sajátjuknak érezzék. Mert ha annak érzik, akkor megtesznek mindent az iskoláért és feladataik sikeres elvégzéséért.

– Miért választotta a pedagógiai hivatást?

– Mindig is jól éreztem magam az iskolában, a gimnáziumban pedig több tantárgy is érdekelt, a földrajz, a történelem, a magyar nyelv és irodalom. És igazából más elképzelés nem is fogalmazódott meg bennem, csak a pedagógusi pálya. Van az a mondás, hogy a tanár az a gyerek, aki a legtovább jár iskolába. Én már lassan 50 éve járok, de máig jó érzéssel tölt el.

– Mikor döntött úgy, hogy a katedrát vezetői székre cseréli?

– A helyzet hozta. 1994-ben kaptam felkérést az igazgatóhelyettesi feladatok ellátására, és azok a kollégák is biztattak erre, akik segítették az én pályakezdésemet. Olyan bátorítást kaptam, ami a vezetői munka irányába mozdított, majd 2007-ben lettem igazgató.

– A bizalmat többször említette. Ez a kulcs, hogy meglegyen a bizalom a pedagógusok, a gyerekek és a szülők között?

– Igen. Ugyanis egy olyan közös munkáról van szó, aminek az az alapja, hogy higgyünk egymásban. Ha az alapvető bizalom megvan, akkor az a legjobb teljesítményt, eredményt hozza ki mindenkiből. És az a cél, hogy adottságainak, képességeinek megfelelően mindenki a legjobbat nyújtsa.

– Mivel lehet napról napra, tanévről tanévre feltöltődni?

– Egyetlen dologból, a ránk bízott gyermekek mosolyából, csillogó tekintetéből. Abból, hogy a legkisebb gyerekek, amikor találkozunk, őszintén mesélik az élményeiket. Ebből tud az ember erőt meríteni.

Személy szerint ő, de az egész Lencsési suli kapta a díjat

– A Trefort Ágoston-díjat személy szerint én kaptam, de az a nevelőtestület, az az iskolai közösség érdemelte ki, amelynek tagja vagyok, amelynek vezetője lehetek. Tehát a kitüntetést mi kaptuk, a Lencsési suli – mondta Vida András.

Hangsúlyozta, nagy köszönettel tartozik szüleinek – akik nem pedagógusok –, hogy mindig támogatták és rá bízták, hogy milyen irányba halad. Szintén sokat köszönhet egykori tanítójának, Fülöp Máténé Tóth Ilonának, aki segítette abban, hogy jó legyen az iskolakezdése, akitől sok bátorítást kapott. Felső tagozatban, majd a Rózsa Ferenc Gimnáziumban több kiváló tanáregyéniséggel találkozott, közülük kiemelte volt osztályfőnökét, Pándy Margitot. Megemlítette Benczédi Jánost, a József Attila általános iskola egykori igazgatóját, aki felvette és aki segítette, hogy megtalálja helyét; valamint Klampeczki Bélát, aki az intézmény későbbi igazgatójaként felkérte helyettesének, közvetlen munkatársának.