Viki meg a WikiLeaks

Jóllehet a média már hosszú-hosszú napok óta tálalja a nagyközönségnek a WikiLeaks diplomáciai táviratainak Magyarországgal foglalkozó darabjait (ami egyébként hálás dolog, ugyanis addig sem kell fáradságos munkával tudósítások és riportok után szaladgálni), magam ezekben az anyagokban – természetesen a csekély kivételtől eltekintve – nemhogy kuriózumokat, de még csak különösebben izgalmas vagy épp ritkán hallott információkat sem nagyon találok. Olyanokat legalábbis bizonyosan nem, amelyeket ne tudna akárki, aki az átlagnál egy kicsit is mélyebben foglalkozik a politikai történésekkel, és/vagy aki gyakorta megfordul azokban a társaságokban, ahol a beszélgetésekből nem hiányoznak a kellőképpen érdekes (hadd ne mondjam: szaftos) közéleti pletyák sem. Hogy pontosan mire is gondolok? Nos, nézzünk néhány konkrét példát... Nem tudom, ki hogy van ezzel, ám számomra semmiféle újdonságot nem jelentett az a távirat, hogy a Jobbik színeiben EP-képviselővé vált Morvai Krisztinát nem szabad leírni, és hogy tényeg léteznek Kubatov-listák, amiként attól se dobtam hanyatt magam, hogy 2007-ben Dobrev Klára és Szili Katalin a legbefolyásosabb nők közé  számítottak, hogy Gyurcsány az oroszokkal és Putyinnal szimpatizál, hogy kis hazánkban valóságos „nemzeti sport” az adócsalás, hogy a Sláger és a Danubius rádiók frekvenciapályázatának elbírálásánál bizony ezerrel ment a mutyizás, vagy hogy a 2006-os, a Fidesz számára megint kudarcot hozó választások után Kósa Lajos a megrendült helyzetű Orbán Viktor bukására spekulált. No, és ha már a magyar miniszterelnök került szóba, nézzük az elmúlt napokban megismert WikiLeaks-táviratok sokak szerint legnagyobb „sztárját”, nevezetesen azt a dokumentumot, amelyben April H. Foley, az USA akkori magyarországi nagykövete olyan Orbán-mondatokat említett, amelyek azt mutatják, hogy a kormányfő politikusként is szokott hazudni.

Mindennek ugye, azért van jelentősége – állítják az esettel foglalkozók –, mivel Orbán annak idején egy kereskedelmi televíziós interjújában Sváby Andrásnak egyebek mellett arról beszélt, hogy politikusként még soha az életben nem hazudott a választóknak. Ez a kijelentés annak idején jókora felzúdulást keltett, és akik már akkor is kétkedve fogadták Orbán szavait, azok most, a WikiLeaks-iratok nyilvánosságra kerülését követően igazolva látják a hajdani gyanújukat. És hogy miről szólnak ezek a táviratok? Nos, az egyikben Foley arról ír, hogy Orbán uniós nagyköveteknek azt mondta, „ne figyeljenek arra, amit azért mondok, hogy megválasszanak” („pay no attention what I say to get elected”), míg a másik jelentés egy zárt körben elhangzott Orbán-mondatról számol be, amiben a Fidesz-elnök ugyancsak azt kérte, amit a kampányban mond, azt hagyják figyelmen kívül („ignore what I say”). No, most, bár Orbán kijelentései kétségkívül nem csupán azt mutatják, hogy ő is szokott időnként füllenteni (hogy a „hazudni” kifejezés helyett ezt a pajkosabb szót használjam), de azt is, hogy a miniszterelnök vallja „a cél szentesíti az eszközt” elvet, ám magam mindezek dacára sem igazán értem a mostani felháborodást. Nem értem, merthogy aki valóban csak most, a Foley-jelentések elolvasása után jött rá, hogy Orbán épp oly gyarló – értsd: a cél érdekében bármire képes – politikus, mint idehaza és szerte a világban élő kollégái, az vagy a hülyeségig elfogult, vagy annyira angyalian ártatlan, hogy reggeltől estig mutogatni kéne. Magam tehát úgy vélem, nem történt itt semmi különös, csak épp kiderült, hogy aki mindig igazat mond, időnként azért mégis hazudik egy kicsit. És most már papírja is van erről.