Felsőoktatási ámokfutás

„Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja, aki meg tanítani sem tud, abból lesz az oktatásért felelős államtitkár” – idézhetnénk kedvenc színészem és rendezőm, Woody Allen elhíresült mondásának aktualizált változatát azon ámokfutás kapcsán, amit a Kereszténydemokrata Néppárt „üdvöskéjének” számító Hoffmann Rózsa mutat be a jobb sorsra érdemes magyar köz- és felsőoktatásban. Nos, az elmúlt időszakban már jó néhány elképzelésével  kudarcot valló Hoffmannak ezúttal a felsőoktatási törvény koncepciójával sikerült meglepnie (vagy inkább megdöbbentenie?) az érintetteket, köztük elsősorban az intézmények élén álló rektorokat, no, meg természetesen a mostani, illetve a leendő hallgatókat. Mert ha az az elképzelés valamiképp még indokolható is, hogy a 29 állami fenntartású egyetemből, főiskolából a jövőben mindösszesen 16 maradna (12 egyetem és 4 főiskola), azt már jóval nehezebb lenne megmagyarázni, hogy miközben minden szakember az oktatás szerepének fontosságát hangsúlyozza, aközben a politika több tízmilliárdot szeretne kivonni az ágazatból. Ami pedig a részleteket illeti..., nos, azok még elgondolkodtatóbbak. Ott van mindjárt az a tény, hogy az elkövetkezők időszakban az államilag finanszírozott helyek számát durván a felére, 25 ezerre csökkentenék (az elnevezés is változna, vagyis „állami ösztöndíjas” hallgatókról beszélnénk), bizonyos szakok támogatását pedig meg is szüntetnék. Mert míg a leendő tanárok, orvosok és a közszolgálati képzésben résztvevők esetében változatlan lenne az állami ösztöndíjban részesülők száma, addig mondjuk a mérnököknél és az informatikusoknál a mostaninál kevesebb támogatott hely lenne, jogásznak, közgazdásznak és bölcsésznek pedig csak saját költségen lehetne tanulni. A tervek között szerepel még, hogy a 2,5-es átlagnál gyengébb eredményt elérő hallgatók az önköltséges rendszerbe kerülnének át, ahonnan számukra többé nem is lenne visszaút. 

No, már most, az oktatás, azon belül a felsőoktatás reformját jómagam is múlhatatlanul szükségesnek tartom, hiszen a költségek és az eredmények egyáltalán nincsenek összhangban (másként fogalmazva: a képzés óriási összegeket visz el, ami azonban a minőségben nem köszön vissza, hiszen a hazai egyetemek – egy-két kivételtől eltekintve – nincsenek a legjobbak között), ám azzal, amit a saját területén amolyan porcelánbolti elefántként viselkedő Hoffmann Rózsa művel, egyszerűen nem tudok azonosulni. Nem tudok, lévén az államilag finanszírozott helyek és az állam által fenntartott felsőoktatási intézmények számának radikális csökkentése láthatóan nem  egy megfontolt és következetes átalakításról, főként meg nem az amúgy joggal elvárható minőségjavításról, hanem sima pénzbehajtásról, vagy ha úgy jobban tetszik, spórolásról szól, holott ha egy ország számára létezik  biztosan kifizetődő befektetés, az épp az oktatás. De Hoffmannék Rózsáék terve mindezektől eltekintve is kifogásolható. Ott van például a bölcsész-, jogász- és közgazdászképzés fizetőssé tétele, ami nyilvánvalóan egyfajta kontraszelekciót eredményez, hiszen nem feltétlenül az okos, tehetséges, rátermett fiatalok kerülnek majd ezekre a pályákra, hanem azok, akiknek a szülei az egyes félévek adott esetben százezrekben mérhető költségeit képesek lesznek előteremteni. Ugyanilyen kiérleletlen a 2,5-ös átlag alatt produkáló hallgatók fizetős kategóriába átsorolása is, mert noha a gyenge teljesítményt kétségkívül indokolt valamiképpen büntetni, az a tény, hogy utóbb semmiféle lehetőség nincs a visszatérésre, még csak véletlenül sem ösztönöz a jobb tanulásra. Na, egyszóval Hoffmann helyében magam újra átgondolnám a dolgot. Ha pedig ez egyedül nem megy, valaki csak akad kormányban, aki segít neki.