Anyázásra izgul a magyar

Vasárnap lévén, hagyjuk most egy kicsit a politikát, és nézzünk valami vidámabb témát..., már persze, ha vidám témának számít a nemrégiben  az 1500. adásán is túljutó Mónika Show, amelynél kevés műsor szolgálta és szolgálja jobban a magyarság szellemi leépülését, holott hát, ebben a tekintetben nagyon-nagyon erős a verseny a kereskedelmi tévék között. Jó, jó, azt én is tudom, hogy Erdélyi Mónika nevével fémjelzett produkció nem feltétlenül az akadémikusokat célozta meg (ezért sem értettem, hogy mindenki „Maúnikája” miért sértődött meg azon a plakáton, amelyen ő és egy brutál kinézetű férfi volt látható, a következő szöveg kíséretében: „És most tapsoljuk meg Józsefet, aki veri a feleségét!”), ám az a tahóskodás, az a fajta primitivizmus, amely az utóbbi időszakban jellemzi ezt a show-t, mégis meglepő. Meglepő, viszont nem érthetetlen, minthogy a konkurens csatornán egy igencsak komoly vetélytárs akadt a Mónikánál valamelyest erősebb intellektusnak kinéző Joshi Bharat személyében, így aztán rögtön csinálni kellett valamit a nézők megtartásáért. És Mónikáék csináltak is..., még alacsonyabbra tették azt a bizonyos lécet (jóllehet ez lehetetlennek látszott), amelynek „köszönhetően” a stúdióbeli – addig sem túlságosan épületes – viták egyre inkább kezdtek kocsmai jelleget ölteni, már ha egyáltalán a kocsmákban eltűrik az olyan jeleneteket (a jobbakban egész biztosan nem), amelyeket a Mónika Show-ban majdhogynem futószalagon gyártanak. Igen, gyártanak, mert bár a meghívott szereplők szerényke iq-ja eleve garantál több-kevesebb „bazmegolást és kurvaanyázást”, ma már ez kevés..., kell  valamennyi erőszak is.

Persze, nem sok, csak némi székhajigálás, lökdösődés, esetleg egy kevés hajhúzigálás, hogy a néző azonnal lássa, itt bizony „valódi” érzelmekről és indulatokról van szó (a szituációk komolyságát hivatottak demonstrálni a  szekrénynyi méretű biztonsági emberek is). Azt, hogy mennyire kimódolt és előre megtervezett (mű)balhékről van szó, semmi sem mutatja jobban, mint az adásról adásra teljesen azonos módon megvalósuló forgatókönyv (a stúdióba lépő „feldúlt” illető se szó, se beszéd nekiront az ellenfélnek,  ám még mielőtt valódi ütésváltásra sor kerülne – amiről persze, szó sincs –, érkezik a security gurd), no, meg az az egy-két pillantás, amelyet ezek a hétköznapi „hősök” Mónikára vetnek, mintegy azt kérdezve tőle, elég-e ennyi „felindulás”, vagy azért a pár ezer forintért több kell. Bárhogy is van aznban, annyi tény, hogy a dolog működik, hiszen Mónikáék rendszeresen sokkalta nagyobb nézettséget produkálnak, mint a foglalkozására nézvést „sorselemző” Joshi Bharat (ez a sorselemzés bizonyára igen megerőltető szakma lehet), ami nem csupán annyit jelent, hogy az emberek vevők az anyázásra és az erőszak „light” formáira, hanem azt is, hogy az effajta show-k törzsközönsége pontosan úgy nem az „agyban erősek” közül kerül ki, mint azok, akiknek a hülyeségein szórakoznak. Számomra különben az a legviccesebb az egész történetben, hogy a műsor nézői és szereplői annak az Erdélyi Móniknak az életvezetési bölcselkedéseit, komoly arccal elmondott jótanácsait hallgathatják, akinek a magánéleti kudarcaival (egy válás, egy kis együttélés, aztán újra „bútorozás”) hosszú hónapok óta tele vannak az újságok. Persze, ahogy azt Woody Allen mondta: aki nem tudja, tanítja.