Vissza a megsárgult lapokhoz

[caption id="" align="alignleft" width="300"] Bereményi Géza: a magyarok nem ismerik saját történelmüket - OTÓ: KALLUS GÖRGY
[/caption]– Tudatosan választja az ilyen régi presszókat?
– Inkább azt mondanám, ők találnak rám. Ugyanis itt lakom a közelben, ide szoktam megszökni, ha nem akarom zavarni a családom. Nem keresem a régi hangulatokat, és tudom, hogy ezek a helyek el fognak tűnni.

– Úgy hallani, új lemezt terveznek Cseh Tamással. Jobban van?
– Folyamatosan változik az állapota, de szerencsére, most jól van. Ősszel, ha minden jól megy, nekiállhatunk. Ő hozza a zenét, aztán meglátjuk, mi jut eszembe a dallamokról.

– Dalok lesznek, vagy a régi szereplők életét kanyarítják tovább?
- Nincsenek konkrét elhatározások, belevágunk és meglátjuk, hogy megy. Én szívesen dolgoznék egy olyan anyagon, amelyben felváltva vannak szöveges részek és dalok. Évek óta szeretném például Antoine és Desiré történetét folytatni. Jó lenne megnézni, mi történt velük a 2000-es években. De ezek csak tervek, minden akkor dől el, ha nekilátunk.

– Az évtizedek alatt változott a dalokkal kapcsolatos munkamódszer?
– Csak az idők változnak, a dalok nem. Ez a műfaj egyidős az emberiséggel. A dal annyira örök, hogy még a témák sem igen változnak: mindig a szerelemről, a politikáról szólnak, érzésekről. Olykor pedig hírközlés, helyzetjelentés. Ez a szerep főleg azokban a korokban erősödik fel, amikor az újságok nem a valóságról tudósítanak. Mi a dalokat eleinte nem közönségnek szántuk. Mire barátaink bíztatására úgy döntöttünk, hogy egy önálló műsort állítunk össze belőlük, már rengeteget megírtunk. Azt azonban az elején megfogadtuk, hogy csak a magunk kedvtelésére csináljuk, függetlenek leszünk, és sosem alkalmazunk öncenzúrát.

– Melyik a legkedvesebb albuma?
– Sokáig a Műcsarnok volt, ma már inkább a nemrég megjelent Esszencia, ami a legjobb 43 dalunk gyűjteménye. Legkedvesebb dalom viszont van, az Apa kalapja. Hogy miért, ne kérdezze, nem tudom.

– Színdarabjaiban gyakran feltűnnek a dalokból ismert figurák, például Fáskertiné. Sőt, olykor egész dalsorokat fel lehet fedezni bennük.
– Ez azért van, mert amikor elkezdtem írni a dalszövegeket, három másik műfajban is dolgoztam. Írtam filmforgatókönyveket, színdarabokat és persze prózát, novellát, regényt. Úgynevezett vándortémáim voltak. Azokat, amelyek nagyon érdekeltek, kipróbáltam más műnemekben is. Ebből tudtam meg, hogy mi van bennem. Mindig belülről kifelé dolgozok.

– Ez alatt mi ért?
– Kétféle alkotó ember van: az egyik kívülről befelé, a másik belülről kifelé dolgozik. Én ez utóbbi közé tartozom.

– És kik tartoznak az előbbiek közé?
– Akik azt lesik, merre lehetne indulni, mit lehet éppen csinálni a világban. Engem az érdekel, mi van bennem, a tudatalattimban. Az írás számomra önterápia, egy kicsit az álomfejtésre hasonlít. Én az írással próbálok magamba hatolni. Ha meg tudom fogalmazni, vagy képekbe tudom önteni azt, ami legbelül foglalkoztat, akkor megértenem magamat.

–A nyár nagy sikere volt a Férfi és Nő, amelyet Dés Lászlóval közösen írtak. Miért épp most szólt ekkorát ez a produkció?
–Egyrészt sokan szeretik a régi lemezeket. Másrészt ott az a négy kítűnő színész, Udvaros Dorottya, Básti Juli, Kulka János és Cserhalmi György. A harmadik ok pedig talán az, hogy az előadás teljesen politikamentes, az emberek pedig boldogok, ha olyat hallhatnak, amibe örömmel belevethetik magukat.

– Prózaíróként indult. Sőt, önt tartották a generációja egyik legjobbjának. Utoljára 1994-ben adott ki egy novelláskötetet, inkább forgatókönyveket, színdarabokat írt. Miért?
– Nem hagytam abba a prózaírást, csak egy kicsit háttérbe szorult. Van egy majdnem befejezett regényem, de még sokat kell rajta dolgozni. Igaz, olyan régen nyúltam hozzá, hogy már a lapok is megsárgultak. Vissza szeretnék térni rá, és novellákat is írnék. Emellett öt-hat filmtémám is van. Épp azért szakítottam a színházzal, mert a filmekre akarok koncentrálni.

1970-ben végzett az ELTE BTK olasz–magyar szakán. 1970-től dolgozik Cseh Tamással.

1971-ig a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat reklámpropagandistája, majd a Pannónia Filmstúdióban szinkrondramaturg. 1978-tól szellemi szabadfoglalkozású.

1995-ben a szolnoki Szigligeti Színházban rendez Schwajda Györggyel. 1997–2006 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban művészeti vezető.

Négy házasságából két leány- és két fiúgyermeke van.

Filmjei: A tanítványok (1985), Eldorádó (1989), A turné (1993), A Hídember (2002), Hóesés a Vízivárosban (2004), Régimódi történet (2006)

2001-ben Kossuth-díjat, 2003-ban Szép Ernő jutalmat kapott drámaírói életművéért.– Örökre szakított?
– Dehogy, csak egy időre. Kilenc évet töltöttem el Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban művészeti vezetőként. Mindent megcsináltam, amit szerettem volna. Négy színdarabot írtam, a legkülönbözőbb műfajú darabokat rendezhettem meg. De szerettem volna már mást csinálni.

– Kilenc év sok idő. Elmenekült Budapestről?
– Nem menekültem. Talán a Hídember után terjedt ez el. Azért mentem, mert hívtak. Előtte Szolnokon rendeztem. Már akkor írtam színdarabot, de akkor nem a színészeknek, hanem az íróasztalnak. Pedig sokkal könnyebb, ha az író együtt tud gondolkodni a színészekkel. Éreztem, hogy a színháznak még tartozom és az is tartozik nekem – így amikor felkértek, kaptam az ajánlaton.

– Ennyi év után mit gondol a Hídemberről? Elégedett vele?
– Igen. Az egész hajcihő csak PR volt.

– PR? De hiszen állandóan támadták.
– Az Egyesült Államokban egy film költségvetésének felét tájékoztatásra költik. A Hídember esetében sajnos akkora volt a félretájékoztatás, olyan rossz volt a film körül a légkör, hogy annál többet aligha lehetett volna ártani neki. Talán ennyi idő után már lehet róla értelmes vitákat folytatni.

– Úgy hallani, Kádár Jánosról akar filmet forgatni. Nem tart attól, hogy újra politikai csaták kereszttüzében találja magát?
– A Kádár-filmből valószínűleg nem lesz semmi. Tudom jól, milyen szellemi állapotban van az ország. A politika minden képes befolyásolni, azt például elérte, hogy ehhez a témához nem lehet érdemben hozzányúlni. Magyarországon elhanyagolják a múltat, az emberek nem tudják, honnan jönnek, hová tartanak, nincs összehasonlítási alapjuk, mert nem ismerik saját történelmüket.

– Milyen filmet szeretett volna készíteni?
– Életrajzit, a gyerekkorától a haláláig. Ehhez persze nagyon sok kutatómunkára lett volna szükség. Minden életrajzi film alapja, hogy meg kell fejteni a karaktert. Mint ahogy Oliver Stone tette a Nixon-filmben.

– Kádárban ön mit látott meg?
– Például azt, hogy félárva volt. Ami ebben az esetben nem szánalomra méltót jelent, hanem keménységet. Egy kemény nézőpontot. Azt hiszem, az ő személyén keresztül az egész XX. század megragadható.

– Kornis Mihály tragikus hősnek látta, aki a döntő pillanatban képtelen volt hősi halált halni, inkább vállalta az áruló szerepét.
– Kornis a színház felől, én pedig filmes szempontból nézem a dolgokat.

– Ez nagy különbség?
– Hatalmas. A film rengeteg helyszínen játszódhat, egy egész életet felölelhet, ugrálhat ide-oda, sokkal több eszköz áll egy filmes rendelkezésére. A színdarabban elsősorban a szó a fontos, és nagyon kell tudni sűríteni. Ezért sokkal együgyűbbek az drámai állítások, mintha egy filmben próbálnánk megfejteni a sorsot.

– 2005-ben mutatták be Zalaegerszegen a Laurát, az ön rendszerváltást megörökítő musicaljét. Miért ezt a műfajt választotta?
– Kiderült, hogy a színháznak musicalre lenne szüksége, én pedig felajánlottam, hogy tartsunk egy ősbemutatót. Egy nagyon jó zenész volt ott, Horváth Károly, neki felajánlottam, írnék egy librettót. Vele azonban nem lehetett a Tamással megszokott munkamódszer szerint dolgozni, így ezúttal előbb született a szöveg. És mivel a rendszerváltást már rég meg akartam írni, női főhőst választottam. Régi tapasztalat, ha az ember a véleményét egy női alakkal mondatja ki, akkor önmaga lelkének jobbik felét tudja beletenni. Így lett Laura egy kérlelhetetlenül szigorú nőalak.

– Megragadható a mai kor filmes vagy színházi eszközökkel? Vagy ehhez is évtizedeket kell várni, mire kellően letisztul?
– Most épp egy ilyen forgatókönyvön dolgozom, ami a mában játszódik. Emellett nagyon szeretem a megtörtént eseteket, évtizedek óra szeretnék például egy szerelmi történetet megfilmesíteni, amit egy idős hölgytől hallottam. A forgatókönyv kész, csak pénzt kéne szerezni.

– Ön szerint el lehet érni ma azt, hogy a közönséget is megnyerje, de a komoly témát is boncolgasson a film?
– Igen. A forgatókönyvírás mesterség. Éppolyan ősi, mint a dal. Egy történetet el lehet mondani jól és rosszul, ismerni kell a szabályokat. Ezért tűnnek hebegésnek a mai magyar filmek: ahhoz, megszegjük a szabályokat legalább ismerni kellene azokat. Sajnos egyre kevesebben osztják azt a véleményemet, hogy a rendező csak kivitelező, aki derék mesterember módjára megvalósítja a forgatókönyvet.

– Mikor volt könnyebb alkotni, a rendszerváltás előtt, vagy most?
– Vegyünk egy példát, 1956-ot. Állítom, hogy 1989 előtt könnyebb volt 56-ról filmet készíteni, mint most. Nem lehetett róla beszélni, viszont az érdeklődés nagyon erős volt iránta. Most légüres térben tapogatózik az, aki a forradalomról akar film csinálni. Vicces, de 1989 előtt épp tiltások voltak a tájékozódási pontok.

– Ki lehet kényszeríteni a művészet eszközeivel egyfajta politikai konszenzust?
– Nem. De tudatváltozásokat talán lehet okozni. Talán csökkenthető a fejekben lévő, mesterségesen keltett zűrzavar. Én úgy látom, az emberek teljesen tájékozatlanok, a saját életük konkrétumai alapján próbálnak eligazodni. Amelyek alapján csak eltévedni lehet, hiszen azok szintén percről percre változnak.

– És ön, hogyan viszonyul ehhez a mostani állapothoz?
– Igyekszem a magánéletemet óvni, vigyázok arra, hogy a gyerekeimet ne sújtsa tragikusan ez a tudati zűrzavar. Én pedig ismereteim alapján próbálok eligazodni.

– „Jó, hát akkor itt fogunk élni”? Mint ahogy az anya mondja a Megáll az időben?
–Volt idő, amikor dönthettem volna másképp. De Magyarországot választottam, hogy miért, az hosszú történet. Elfogadtam, hogy ez így is marad.

1970-ben végzett az ELTE BTK olasz–magyar szakán. 1970-től dolgozik Cseh Tamással.

1971-ig a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat reklámpropagandistája, majd a Pannónia Filmstúdióban szinkrondramaturg. 1978-tól szellemi szabadfoglalkozású.

1995-ben a szolnoki Szigligeti Színházban rendez Schwajda Györggyel. 1997–2006 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban művészeti vezető.

Négy házasságából két leány- és két fiúgyermeke van.

Filmjei: A tanítványok (1985), Eldorádó (1989), A turné (1993), A Hídember (2002), Hóesés a Vízivárosban (2004), Régimódi történet (2006)

2001-ben Kossuth-díjat, 2003-ban Szép Ernő jutalmat kapott drámaírói életművéért. Bereményi Géza: a magyarok nem ismerik saját történelmüket -FOTÓ: KALLUS GÖRGY Bereményi Géza -->