I. Miksa, a propagandafőnök

[caption id="" align="alignleft" width="320"] A Szépművészeti Múzeum munkatársai a világ leghosszabb fametszetét, az I. Miksa diadalmenetét illesztik fel. A kiállított mű csaknem ötven méter.
[/caption]A mai politikusok és PR-menedzserek eszközei messze túlszárnyalják I. Miksa császár (1459–1519) módszereit. Mégis tisztelettel kell tekinteniük rá, mivel a német-római uralkodó a mai értelemben vett propaganda szülőatyja. Arról nem is beszélve, hogy a Habsburg Birodalom, amelynek ő rakta le az alapjait, négyszáz éven keresztül, az első világháború kitöréséig fennállt.

I. Miksa császár felismerte, hogy az Európában néhány évtizede elterjedt sokszorosítótechnika, a fametszés és a Gutenberg-féle könyvnyomtatás kiválóan alkalmas a politikai népszerűsítés céljaira. Megjegyzendő, hogy a rézmetszés később alakult ki, és a fametszés eredetileg Kínából származik. A közmegegyezés szerint az első ismert fametszet a mahájána buddhista szentirat, a Gyémánt szútra kínai fordítása i. sz. 868-ból. I. Miksa megbízta hát kora legnagyobb német művészét, Albrecht Dürert és más jelentős mestereket, hogy hatalmas emlékművet készítsenek az ő és a birodalom dicső tetteiről. A munkálatok 1514-ben kezdődtek, és a császár 1519-ben bekövetkezett halála miatt sohasem fejeződtek be teljesen, de az eredmény lenyűgöző. AZ I. Miksa császár diadalkapuja 3,5-szer 3 méteres, a világ legnagyobb fametszete. Az I. Miksa császár diadalmenete pedig – amely ötven méter hosszú és 139 lapból áll – a világ leghosszabb fametszetsorozata.

Művészettörténeti szenzáció, hogy a sorozat csaknem teljes egészében holnaptól egészen őszig a Szépművészeti Múzeumban látható. A sorozat részleteit már számos alkalommal kiállították, de az ötven métert megközelítő hosszúságban most először csodálható meg. Mivel a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van 103 lap, azaz harminckét méter, adódott az ötlet, hogy a maradékot kölcsön kellene kérni. Ez meg is történt, hiszen a bécsi National Bibliothek szívesen rendelkezésre bocsátotta a hiányzó lapok legszebbjeit, vagyis tizenöt métert.

A hosszú távon gondolkozó és művészetpártoló császár a sok száz példányban sokszorosított fametszeteket elterjesztette Európában. Elsősorban diplomatáknak, jogászoknak, tanácsadóknak és bankároknak küldte szét a két lenyűgöző alkotást. Ezzel létrehozta és beindította a világ első propagandagépezetét. Az I. Miksa császár diadalkapuja nemcsak az itáliai reneszánsz által közvetített ókori műfaj felélesztése, hanem egyúttal dicsőséges családfa is. A kor szokásának megfelelően Miksa Trójából eredeztette dinasztiáját. Ebben volt segítségére két udvari történésze, Johannes Stabius és Jakob Mennel. Ők dolgozták ki a minden történelmi alapot nélkülöző, de annál meggyőzőbben tálalt származási vonalat. Eszerint I. Miksa őse a trójai Aeneas fivére, Francio volt, aki a trójaiakat észak felé vezette, méghozzá Pannónián át. Itt aztán Sicamber, Francio „unokája” uralkodott, ezért Pannóniát egy időben Sicambriának hívták, persze csak az ügyesen kitalált verzió szerint. A pannóniai eredet felmutatására azért is volt szükség, hogy I. Miksa összehozhassa a bécsi kettős esküvőt. Két unokáját ugyanis, Máriát és Ferdinándot II. Ulászló gyermekeivel, II. Lajossal és Annával összeházasította. Ezek voltak a „Házasodj, boldog Ausztria!” birodalmi politikájának első pillanatai.

Az I. Miksa császár diadalkapuja 1515-ben készült el, és több kiadást ért meg. A Szépművészeti Múzeum kiállításán az 1799-es kiadás látható, amelyet a bécsi Albertina adott kölcsön, ahol az egész mű eredeti dúcait őrzik. Az I. Miksa császár diadalmenete szintén kitalált eseményt ábrázol, a hadjáratok és a császár életének emlékére. A menetet a Preco nevű fantázialény, a dicsőség hírnöke vezeti, griffmadárral a hátán. Utána következnek a birodalom képviselői, hadvezérek, lovas és gyalogos katonák, udvaroncok, fővadászok, ceremóniamesterek.

I. Miksa a menet vége felé halad diadalkocsijában. A tizenkét ló húzta szekéren ülő császárt az erényeit jelképező nőalakok veszik körül. Ez a rész Dürer nagyszerű munkája, külön műként is számon tartják. A teljes mű 1526-ban került először nyomtatásba, majd pedig két alkalommal a 18. század végén. A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő lapok ekkor készültek.