Titokban boncoltak a norvég medikusok

Nem akarom, hogy a holttestemen anatómiai atlaszt lapozzanak a boncterembe éjjel beszökött skandináv medikusok. Végtisztesség helyett végtelenül tisztességtelen lenne, ha homloklebenyem a kollégium közös hűtőjében landolna a majonézes torma mellett. Vagy formalinban figyelne a zoknis fiókban.

Légszomjat kapnék, ha medika lányomról a norvég tévéből tudnám meg, hogy stikában boncol. Mentegetném Vesalius esetével, aki a 16. században az egyházi tiltás ellenére párizsi temetőkbe járt okosodni. Amit látott, fametszeteken osztogatta és megállapította: a ló meg az ember belülről is más.

Valaki fordítsa norvégra Simon Kornél professzor szavait: „úgy nézz minden betegre, mintha saját anyád feküdne a kórházi ágyon”. A halottal is bánj úgy, hogy azt is anya szülte. Ereszthetünk-e élőkhöz olyat, aki a holtakkal sem tud bánni? Ilyet nem lehet tenni. Főleg nem vendégként, idegen országban.

Még akkor sem, ha a tudomány szent. Ha a fiatalság bolondság. Akkor sem, ha tanulni kell. Például azért, hogy egy mandulaműtét ne vihessen el egy négyéves fiút.

Se norvégot, se magyart.