Egy éheztetett kutyáért már hullatunk könnyeket

Százezrek szíve szorul össze a tévéhíradókban hovatovább mindennapos, állatok kínzásáról vagy éheztetéséről szóló riportok láttán. Kereskedelmi tévéről lévén szó, nyilván patikamérlegen mérték meg, hogy az efféle híradások növelik nézettséget. A kivert kutyák, elaltatásra ítélt szürkemarhák vagy az éhező struccok ügye sokakat érdekel. Nincs is ezzel gond. Úgy látszik, állatbarát nép vagyunk. Kérdés, mennyire vagyunk emberbarátok? Tény, hogy az állatsztoriknál kevesebb a megvert nőkről, gyerekekről, a lét és nemlét határán vegetáló hajléktalanokról szóló híradás.

A téma jobbára politikai indíttatásból kerül olykor képernyőre. Csakhogy a politika nem vonz hirdetőket, s amúgy is kevesen szeretik nézni mások nyomorát. Pedig több az országban az éhező ember – akinek a színhús- kockákból készült macskaeledel reklámja láttán összefut a nyál a szájában –, mint a sanyargatott kutya, strucc és kanári együttvéve.

Tudom, ez nem szimpatikus mondat. Azoknak legalábbis, akiknek az aluljárókban, hidak alatt rongyokba burkoltan fekvő ember láttán előbb jut eszükbe, hogy rendőrt hívjanak, mint hogy egy darab kenyeret vagy letett kabátot adjanak neki. Arról meg végképp szó sincs, hogy megbizonyosodjanak, él-e még a szerencsétlen.

Az ilyen hozzáállás főként akkor visszás, ha az illető otthon, a tévé előtt igaz könnyeket hullat egy éheztetett kutyáért. „Fölháborító, hogy milyen lelketlen emberek vannak” – mondja. S teljesen igaza van.