Kulcsár Sándor árát már nem tévével fizették ki az Előrénél

– A közelmúltban együtt ünnepelhetett az Előre harminc évvel ezelőtt NB I.-ben bronzérmet szerzett csapatának tagjai. Milyen érzés volt újra találkozni a volt csapattársakkal?

– Jó volt viszontlátni őket. Ha nem is voltunk ott mindannyian, de a csapat magja jelen volt. Jó érzés töltött el, amikor visszanéztem a korabeli mérkőzések szép jeleneteit. Akadtak olyan momentumok is, melyek már nem éltek olyan elevenen az emlékezetben.

– A magyar első és másodosztályban kétszázkilencvenkétszer lépett pályára és összesen százhuszonnégy gólt szerzett. Amikor 1992-ben Magyarországra szerződött, sejtette, hogy ilyen sikeres időszak előtt áll?

– Amikor eldöntöttem, hogy eligazolok, nehéz periódust éltünk meg Romániában, több csapat a csőd szélén állt. Rengeteg jó játékos volt, de nem sok lehetőség adódott a külföldre szerződésre. Ha valaki aláírt egy csapathoz, szinte szolgája lett annak a klubnak. Külföldre igazolni először ez a Videotonhoz kerülő román válogatott Muzsnay Zsoltnak és későbbi csabai csapattársamnak, Viorel Vanceának sikerült. Csapatom, a Bihar FC 1991-ben kiesett az első osztályból és ekkor úgy gondoltam, hogy én is válthatok. Úgy éreztem, hogy nem vagyok gyenge játékos és bíztam abban, hogy sikereket érhetek el. Nagyváradon telepedtem le és onnan Békéscsaba viszonylag közel feküdt. Nehezen sikerült a megegyezés, mondtam a nagyváradi elnöknek, ha nem enged el, abbahagyom a labdarúgást. A Bihar FC először csak kölcsönbe adott az Előrének, két évre.

– Ha jól tudom, nem a ma már megszokott módon és tranzakció keretében igazolt a lila-fehérekhez, a Nagyváradot tévékkel, élelmiszerekkel fizették ki.

– Valóban volt olyan gyakorlat a két volt kommunista országban, hogy nem pénzzel fizettek egymás között, hanem áruban és termékben, de ez csak korábban lehetett igaz, nálam már nem így működött.

– Nem volt az sem egyértelmű, hogy a kölcsönszerződésének lejárta után maradhat Békéscsabán.

– Mivel Nagyváradon újjá akarták építeni a labdarúgást, a kölcsönszerződésem lejárta után azt szerették volna, hogy ne maradjak Békéscsabán. Az éppen 1994 nyarán Békéscsabára szerződő, az Intertotó Kupában a Rapid Wien és a Sion csapatának is két-két gólt vágó Puskás Istvánt egy nagyon komoly összegért leigazolta az osztrák Rapid. A Békéscsaba ebből az összegből ki tudott fizetni, így maradtam a liláknál.

– Elgondolkodott azon, hogy mi lett volna ha mondjuk egy holland, vagy német klub hívta volna és nem a Békéscsaba?

– Később volt egy érdeklődés Németországból egy olyan csapattól, amelyiknél a Békéscsaba egyik akkori támogatójának, a Techemnek volt érdekeltsége.

– Számtalan emlékezetes mérkőzést vívott a Békéscsaba színeiben, ezek közül ki tudna emelni néhányat?

– A Ferencváros elleni 1994-es hazai és a Győrrel szembeni idegenbeli mérkőzéseket mondanám, mindkettőt öt kettőre nyertük. Bár egyik mérkőzésen sem lőttem gólt, de jól játszottam. Emlékezetes még a hazai Videoton elleni csata, amikor három gólt is lőttem, de említhetném még a BVSC elleni meccset, amit négy nullára nyertünk meg, és én kétszer találtam be. Nem ebben az idényben, de kétszer voltam eredményes a Verebes József irányította Vasas otthonában négy nullára megnyert bajnokin is.

– Miért volt olyan erős akkoriban a Békéscsaba? És mi volt az akkori edző, Pásztor József titka?

– Egy nagyon jól összerakott csapatról beszélhetünk, jó stábbal, jó játékosokkal, gyors futóemberekkel, a középpályán Viorel Vanceával és Csató Sándorral, akik a védekezés mellett a támadójátékot is megtámogatták. A sikerhez hozzájárult az is, hogy kevés volt a sérülés, ami minősíti az edzéseket is. Ha megfelelő edzésmunkát végez a csapat, kevés az izomsérülés. Voltak olyan edzésmódszerek, melyekkel meg tudtuk lepni az ellenfeleket. Gyakoroltuk az emberelőnyös helyzeteket, a három a kettő és a kettő az egy elleni játékot. Nekem egyetlen ékként kellett sokszor visszaadnom a labdát, majd a felfutó társaknak kiadni a szélre. Kis szerencsével bajnokok lehettünk volna, de az utolsó fordulókban olyan vereségek jöttek, ami miatt lecsúsztunk az élről.

– Öt év után Diósgyőrbe igazolt, ahol szintén sikeres volt, majd következett a Ferencváros, a Siófok és utolsó NB I.-es állomásként a Nyíregyháza. Később soha nem merült fel, hogy visszatérjen a Viharsarokba?

– Nem, már csak azért sem, mert amikor a Békéscsaba 1998-ban kiesett az NB I.-ből a Diósgyőr színeiben én fejeltem azt a gólt, ami megpecsételte a lila-fehérek sorsát.

– Figyeli még a magyar labdarúgást?

– Követem, ha nem is olyan intenzíven. Visszajárok Békéscsabára és a Miskolcra is, szívesen megyek mindkét városba, ha hívnak. Magyarországi pályafutásom során e két csapatnál volt a legjobb periódusom.

– Egy évig a harmadosztályú FC Bihor Oradea (Nagyváradi FC Bihar FC) elnökeként tevékenykedett, de egy idény után tavaly távozott. Miért?

– A nagyváradi focit új alapokra helyezték, megszűnt a korábbi egyesület. Az új klub az ötödosztályból eljutott a harmadikba és visszavették a korábbi FC Bihor nevet. Akik addig vitték a klubot, nem vállalták a vezetést, engem kértek meg, hogy segítsek. Jól alakult a tavalyi szezon, az alapszakaszt és a rájátszást is megnyertük, de az osztályozót elveszítettük, ekkor átadtam a helyemet. Egyébként a nagyváradi csapat éppen a napokban vív sorsdöntő mérkőzést a másodosztályba jutásért. Jelenleg nincs közöm a labdarúgáshoz, bár a foci egy olyan terület, ahol mindig szívesen vállal szerepet az ember.

– Remek kondícióban van, leszokott még járni kispályázni?

– Most már elmaradok a kispályáról is, mert volt egy részleges térdszalag-szakadásom. Egy laza kocogástól, lábtenisztől azonban nem zárkózom el. A 2003-as visszavonulásom után nem álltam le teljesen, megvolt a levezetés és az étkezésre mindig is odafigyeltem, talán ezért is vagyok jó kondícióban.