Az utcán is kérdezték Faragó Andrást, hogy „Gyúrunk, vazze?”

Bemutatták a Budapesti Operettszínház gerendási származású művészéről szóló, Életjáték című kötetet, amely Illés György és Lakatos András írásában jelent meg a közelmúltban.

– Az élet egy játék?

– Szerintem minden játék, és ha belegondolunk, akkor ebbe az élet is beletartozik. Azt, hogy Életjáték legyen a címe, a lányom találta ki. Az élet a minden, a játék pedig a szakmám. 

– Miről is szól a kötet?

– Az első felében rólam írtak benne, a gerendási gyermekoromról, a pályám kezdetéről, az érdekes színházi világról is, ez a mondhatni életrajzi rész. A másik felében pedig interjúkat készítettek sokakkal, akik fontosak számomra, a tanáraimtól és tanítványaimtól a rendezőkön és igazgatókon át a kollégákig. Ezek a beszélgetések számomra is érdekesek voltak, kíváncsi voltam, hogy kiben mit váltottam ki. 

– Milyen útravalót ad a könyv az olvasók számára?

– Még mindig nem tudom hova tenni, hogy könyv jelent meg rólam, mivel nem én találtam ki. Azt, gondolom, az, hogy az emberről még életében könyvet írnak, nagy dolog. Már ez lehet példaértékű. Innen származom: Gerendás mellett, a falu határában laktunk egy tanyán. Ez is lehet egy inspiráció, egy jelzés arra, hogy a világ bármely részéről eljuthat az ember odáig, hogy könyvet írnak róla.

– Mint mindenben, gondolom, a pályafutásában is voltak kihívásokkal teli időszakok, csúcspillanatok. Melyek voltak ezek?

– Kihívás minden alkalom. Egy orvossal beszélgettem magas vérnyomás kapcsán, és hogy semmi szervi problémát nem találtak nálam. Ő mondta, hogy van olyan, hogy menedzserbetegség, az, hogy egy folyamatos készenléti állapotban van az ember. Kérdezte, hogy ez nálam fennállhat-e. Ez benne van, amikor az ember a nyilvánosság előtt szerepel. A pályafutásom, az a 43 év, amit innen indulva a színpadon töltöttem, meglehetősen simának tűnhet. Bár voltak rögök itt-ott elszórva, mélypontok nem voltak, szép, egyenletes a pályám.

– Mi lehet egy színész számára a csúcs?

– Jó kérdés, így nem is tudom. Emlékszem, hogy stúdiósok voltunk, és 1981-ben a Lencsésin egy albérletben ültünk éhesen, szomjasan, és mint művészpalánták, beszélgettünk R. Kárpáti Péterrel – akivel azóta is jó viszonyban vagyunk –, hogy azt szeretnénk, hogy ismert emberek legyünk. Azt gondolom, ez bejött.

– Szinkronszerepekben is bővelkedik a pályafutása. Van, hogy a hangja alapján ismerik fel?

– A szinkron és a filmek népszerűsítik az ember. Előfordul, hogy amikor a boltban, a pénztárnál vagyok és megszólalok, akkor mondják, hogy valahonnan ismerik ezt a hangot. 

– És azt mennyiszer kellett elsütnie, hogy „Gyúrunk, vazze?”

– Vagy tíz évig csináltuk Gálvölgyi Jánossal. Annyira népszerű volt, hogy az utcán is mondták nekem, hogy „Gyúrunk, vazze?”, ezzel érzékeltetve azt, hogy megismertek. Lehet, hogy lenne olyan, akit ez zavarna, én a tetszetős oldalát fogtam meg.

Trianonról is megemlékeztek a Békéscsabai Irodalmi Estek keretében

A rendezvényt életre hívó, szerkesztő Frankó Attila elmondta, hogy a Békéscsabai Irodalmi Estek 203. állomásán, a nemzeti összetartozás napja apropóján a trianoni békediktátum aláírásáról is megemlékeztek. Felolvastak ezzel kapcsolatos műveket, például Wass Alberttől, Juhász Gyulától és József Attilától. Az eseményen közreműködött Báthori Petra és Mucsi József, a műsorvezető ezúttal is Horváth Szabolcs volt.