Erkel számára becsületbeli ügy volt a beígért házasság

Az Érett ésszel, józanon cím utal arra, hogy Erkel Ferenc ezzel a jeligével nyújtotta be pályaművét a Himnusz megzenésítésére, amivel Kölcsey Vanitatum vanitas című versére is utalt. A magyar muzsikus kifejezés pedig a zeneszerző egy időskori visszaemlékezésére utal, amiben úgy fogalmazott, arra nem emlékszik, hogyan lett muzsikus, de azt tisztán fel tudja idézni, hogyan lett magyar muzsikus – szólt az előadás címéről lapunknak Szappanos Gábor. A történész kiemelte, a gyakori vélekedésekkel ellentétben az Erkel család nem tartotta magát német származásúnak. Ők németalföldi, holland eredetű, magyar famíliának vallották magukat. Éppen magyarországi őshonosságukra utal, hogy Pozsonyban a 15. századi telekkönyvben már szerepel egy Erkel Péter nevű szőlőtulajdonos. 

Az Erkeleket Wenckheim Ferenc gróf hívta Gyulára, pontosabban az akkor még különálló településként említhető Németgyulára, 1807-ben már biztosan a településen tartózkodtak. Az idősebb Erkel József a kastély „gondviselője”, zenemestere lett, a gróf gyermekeit tanította muzsikára, illetve később más érdeklődőket is. Az ifjabb József, Erkel Ferenc édesapja pedig Németgyula iskolájának a tanítója, valamint a belvárosi plébániatemplom karnagya lett. Ruttkay Klárát, Ferenc édesanyját 1808-ban vette feleségül. Erkel Ferenc 1810.

november 7-én született. A házaspár első gyermeke, a korán elhunyt Borbála Wenckheim Ferenc feleségéről, Pálffy Borbáláról, későbbi nemzeti zeneszerzőnk pedig magáról a grófról kaphatta a nevét. A nemesi család két tagja is tartotta a keresztvíz alá a gyermekeket. Külön érdekesség, hogy a németgyulai iskolában édesapja tanította is a kis Erkelt, és egyáltalán nem kivételezett vele, németből például hármast kapott. 

Szappanos Gábor szólt arról az általános vélekedésről, hogy Erkel Ferenc később Nagyváradra ment tanulni. Mint mondta, Gyuláról nagyon sokan választották a partiumi települést, de arról nincs forrás, hogy a zeneszerző is ezt tette volna. A tehetséges fiatalember ugyanakkor 10 esztendős korától kezdve orgonált, s 11 évesen már nyilvános zongorakoncertet adott. 1822-től Pozsonyban, a bencések gimnáziumában folytatta tanulmányait, ahol a neves Klein Henrichnél tanult muzsikálni, aki egy ismert zenei szaklap szerkesztője is volt. 

1827 táján Erkelt Csáky Kálmán gróf hívta meg Kolozsvárra zenetanítónak a fiai mellé. Itt értékes barátra lelt Brassai Sámuelben, és ez a város érlelte művésszé. Kitűnő zongoraművésszé képezte magát, a zeneszerzésben is tökéletesítette tudását, s a pódiumon is kipróbálhatta tehetségét. Ekkor nem volt nála jobb zongorista Magyarországon. Nem is véletlen, hogy később úgy fogalmazott, mindent a kolozsvári éveinek köszönhet. Kolozsváron láthatta, hallhatta Ruzitska József Béla futása című operáját, amit később maga is átdolgozott, illetve ez indíthatta el később az operák irányába is. 1834-ben Szemeréden vállalt zenemesteri állást, majd Pesten telepedett le, aminek zenei világa szinte beszippantotta. 

Izgalmas és érdekes volt megismerkedése későbbi feleségével, Adler Adéllal is. Adlerék albérlője volt Erkel Nepomuk János jogász, Erkel Ferenc testvére, aki 1839-ben magas lázzal járó betegségében szenvedett, és úgy tartják, ekkor házasságot ígért az őt ápoló Adélnak, ha meggyógyul. Az ígéret azonban szertefoszlott. Ezután vette nőül – becsületből – Erkel Ferenc Adélt. 1839. augusztus 19-én házasodtak össze. Nászútra Gyulára mentek, ahol egy közös hangversenyt is adtak a megyében létesülő kórház megsegítésére. Házasságukból tizenegy gyermekük született. 

Szappanos Gábor előadásában részletesen ismertette azokat az intézményeket, amelyek megszületésében, létrejöttében Erkel Ferencnek szerepe volt. Ilyen volt egyebek mellett a Filharmónia, a daláregyletek felkarolása, amelyért cserébe hálából az 1868-as debreceni dalostalálkozón megválasztották az „összes hazai dalegyletek örökös főkarmesterévé.” A vidéki lakosság igazából a dalármozgalom révén ismerte őt meg. Érdekesség, hogy a debreceni találkozón szónokló Deák Ferenc ekkor használta először a karnagy kifejezést. 1875-ben nyílt meg a Zeneakadémia, amelynek Erkel a művész­igazgatója, Liszt Ferenc az elnöke lett. 1884-ben pedig az Operaház tárta ki a kapuit, amelyben szintén óriási szerepe volt.