A legjobbak közé választották a gyulai írót

– Számos lapban publikál rendszeresen. Emlékszik az első történetre, amit papírra vetett?

– Nem hiszem, hogy valaha eltelt volna egy nap is az életemben úgy, hogy ne kaptam volna magam azon, hogy már megint írok. Nem kell ehhez ábécé: gyerekként esténként elvártam édesanyámtól, hogy meséljen nekem a kalóz csigáról, akinek a létezéséről persze se ő, se más nem tudott rajtam kívül. Általában anyu már rég aludt, amikor még a csiga kalandozott valamelyik gomba körül. Aztán az iskolában figyelmeztetést kaptam, mert képregényeket rajzoltam és terjesztettem a pad alatt egy bizonyos szuperlégyről, tökéletesen elterelve osztálytársaim figyelmét a zöngés és a zöngétlen hangzók izgalmas világáról.

– Vannak témák, amik kifejezetten érdeklik, vagy mindenevőnek tartja magát?

– Szerintem minden, amit ember ír az emberről szól, ­legyen szó akár egy regényről vagy éppen a bérszám­fejtésről. Minden érdekel, ami emberi, és ha van egy dolog, amit az emberi természetről ­elmondhatunk, az az, hogy ­változó, és akkor ennek ­igaznak kell lennie a témáimra­ is.

– Történetei egyszerre viccesek és elgondolkodtatók, hogyan születtek ezek a saját emlékein, megfigyelésein alapuló írások?

– Nem szoktam kérdezni az ötleteimet, honnan és miért jönnek, csak folyton itt vannak a nyakamon, képtelen vagyok elmenekülni tőlük. Mint mindenki, én is aszerint öltöztetem a gondolataimat, hogy milyen hatások érnek: biztos többször küldöm őket terepre bakancsban, mint adok rájuk orvosi köntöst, így, hogy régész vagyok és nem gégész. Igyekszem ügyelni a megfelelő szellemi táplálkozásra, hogy egészséges és életerős szövegeknek adhassak életet – de hát ki igazodik el manapság a táplálkozási tanácsok útvesztőiben?

– Hol jelentek meg eddig írásai?

– Először az Élet és Irodalomban, azóta a Bárkában, a Tiszatájban, az Irodalmi Szemlében, a Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben és más irodalmi lapokban. Rendszeresen publikálok a közösségi médiában is, hiszen a Facebookot is elég sokan olvassák, igen széles, nem elhanyagolható csatorna, rajtunk áll, hogy ivó- vagy szennyvíz folyjon rajta.

– A Napi Táptudás ismeretterjesztő blog csapatának is oszlopos tagja, mesélne erről a kezdeményezésről?

– Pár éve volt egyetemi lakótársam, Papp Andrea keresett meg vele, hogy kiegészíthetném az ő alapvetően táplálkozástudományi, tévhitromboló, ismeretterjesztő blogját a táplálkozásra vonatkozó történeti, néprajzi és régészeti érdekességekkel. Ma már több mint hatezres fix olvasógárdánk van a Facebookon, és többet tudok a 19. századi kovászosuborka-evő versenyekről, mint valaha is remélni mertem.

– Most éppen min dolgozik?

– Egy humoros régészeti­ ismeretterjesztő köteten, az egyik barátom közreműködésével egy generációs társadalmi krízist bemutató tényregényen, egy helyi kötődésű novellásköteten, és több-kevesebb sikerrel az ásatási dokumentációimon.

– Mit lehet tudni az írásairól, amiknek köszönhetően a kuratórium beválasztotta a legjobb tizennégy közé?

– Az ösztöndíjpályázat egyik feltétele volt, hogy elküldjünk egy pár oldalas szövegmutatványt, ebbe a Liliom, a Mocsárban, a Dobszó, a Levélkupac és más online is hozzáférhető írásaimat választottam. Ezeket bárki szabadon elolvashatja, és az a közös vonásuk, hogy mindben szerepe van szülőhelyemnek és az itt élőknek is. A Levélkupac kapcsán volt, aki meg is írta nekem, hogy olyan mintha csak róla szólna – hiába, sokan vagyunk titkon levélkupacok.

Névjegy

Nagy-Laczkó Balázs 1989-ben született Gyulán, tanulmányait Szegeden végezte régészet, néprajz és vallástudomány szakokon. Jelenleg a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum régész muzeológusa és a Gyulai Művészklub egyesület vezetője, a Napi Táptudás ismeretterjesztő blog társszerzője. Első szépírása Nagy Balázs néven 2009-ben jelent meg az Élet és Irodalomban, azóta számos lapban, antológiában publikált. Móricz-ösztöndíjasként könyvet ír arról, milyen is az a bizonyos gyulai, viharsarki, Körösök menti létezés manapság.