Dr. Szénási Levente Zsolt csorvási háziorvos: „Mi a betegeinkkel halunk meg”

– Miért választotta az orvosi pályát és hogyan került a városba? – kérdeztük a még mindig fiatal, 47 esztendős háziorvost.

– Biológia és kémia speciális osztályba jártam a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumba, ahol lehetőség nyílt arra, hogy beletekintsek ezekbe a tudományokba. Az orvosi egyetem pedig azért tetszett, mert az ott megszerzett diplomával az orvosláson belül sok spektrumban kínált elhelyezkedési lehetőséget. Akkoriban mondták nekünk, hogy mire elvégezzük az egyetemet, minden meg fog változni, s ez így is történt – negyedszázaddal később. Egyetemistaként szembesültem az egészségügy akkori állapotaival, ami jelentősen különbözött a mostanitól. A régi rendszerben a kifutási lehetőség a jó kapcsolatokkal nem rendelkező és viszonylag szerény anyagi körülmények között élő fiatal, kezdő orvosoknak nagyon nehéz volt. Akinek a szülei a szakvizsgáig nem tudták előteremteni a tanulmányokhoz szükséges hátteret, az rettentően nehezen tudott boldogulni. Nem voltunk tehetősek, ami beszűkítette a választási lehetőségeimet. Harmadévtől a mentőszolgálatnál dolgoztam részállású, majd egyetem vége felé teljes állású mentőápoló és mentőtisztként. Gondolkoztam azon, hogy a sürgősségi orvoslás szakvizsgát fogom letenni, de akkor a legbiztosabbnak a háziorvoslás tűnt. A háziorvosi rezidensi éveimet Orosházán töltöttem, az első két esztendőt dr. Boda Juditnál, majd licence-vizsgát tettem és egy évig főállású mentőorvosként dolgoztam. Ekkor került szóba Csorvás. Az összes megtakarításomat felhasználva jöttem ide 2003. november 1-jén.

– Azt mondják, nem kertel, határozott szavakkal hívja fel a következményekre a bizonytalankodó, kezeléstől, műtéttől tartó betegek figyelmét.

– Mindig a legrosszabb dolgot kell kizárni először, de ha az megjelenik, akkor a leggyorsabban kell kezelni, amíg még gyógyítható. Sajnos, a mai társadalmunkban rendkívül magas a daganatos betegségben elhunytak száma és ezek a betegek már túl későn jutnak el hozzám. A hezitálás sajnos átbillenti a beteget erre a nem szerencsés oldalra. Ezért úgy gondolom, hogy a sok esetben eredményes, bár megterhelő műtéti kezelést kell preferálni.

– A folyamatos rendelkezésre állás – az utóbbi időben egy ideig helyettesítenie is kellett – magával hordozhatja a kiégés veszélyét. Hogyan próbál ellene védekezni?

– Nagyon gyorsan emelkedik az ellátandó betegek száma, ez olykor napi száz főt is jelenthet, ami hosszú távon nem elviselhető. Korábban az egyik súlyos beteg volt kollégám, illetve egy jaminai orvos helyettesítése extrém terhelést rótt rám. Nekem szerencsém volt, mert középiskolásként és egyetemistaként is kosárlabdáztam. Sérülések miatt ezt sajnos felfüggesztettem, de azóta is próbálok valamilyen sportot űzni, így hobbiszinten kerékpározok és teniszezek. A kiégés ellen ez a legjobb ellenszer, vagy ha ki tudok menni a természet csendjébe.

– Ahová szívesen viszi magával a fényképezőgépét. Csak magának készít képeket, vagy szeretné megmutatnia a szélesebb közvéleménynek is?

– Már kaptam felkérést, de még nincs sok minőségi fotográfiám, ami egy komolyabb kiállítás anyagát képezhetné. Az utóbbi időben sajnos sokkal kevesebb időm jut a táj-, és természetfotózásra.

– A hit mennyire játszik szerepet az életében?

– Aki jobban elmélyül a szakmába és megtapasztalja a nehéz helyzeteket, a tudomány jelenlegi állása szerint nem teljesen megmagyarázható gyógyulásokat, az mindenképpen erősíti a hitet. A hazai orvostársadalom nagy részében, régi orvosdinasztiákban egyértelműen jelen volt és van a Istenhez való közelség. A nagymamám és a keresztanyukám hívő, templomba járó református, ők adták azt a töltetet, amit Csorváson a református gyülekezetben én is megpróbálok a két kisgyermekemnek tovább adni.

– Mit tart a legnehezebbnek és a legszebbnek az orvoslásban?

– Általában olyan megy az orvosi pályára, akinek az empátiakészsége az átlagnál magasabb. Ez egy ideig jó, de aztán a visszájára is fordul, mi a betegeinkkel halunk meg. Tanítják, hogy ezt el kellene elkerülnünk, ami nagyon nehéz. Az orvostudomány nagyon gyorsan fejlődik, rendkívül szerteágazó, ezért választottam korábban ezt a hivatást. Bár nagyon nehéz és embert próbáló, de mindenképp javasolnám az egészségtudományhoz vonzódó fiataloknak, mert befektetés és erőfeszítés nélkül nincs előrelépés a jövőben. Azok az eljárások, amit 2000-ig az egyetemen tanultam, ma már jó részük idejétmúlt. A diagnosztikus eszközök, a gyógyszeres, modernsebészeti, mesterséges intelligenciát bevonó kezelési protokollok mellett még súlyos esetben is jelentősen több egészségben eltöltött időt lehet elérni.

Kollégiumalapító nagypapa

Kisgyermekként Végegyházán élt, majd amikor 4. osztályos általános iskolás volt, Nagyszénásra költöztek. Édesanyja sarkadi származású, édesapja Székkutason élt, ott, ahol apai nagyapja, Szénásy Gyula Zsolt kopáncsi tanyai tanító később a székkutasi általános iskola igazgatója. Tanártársaival együtt alapították meg a Cseresnyés Kollégium elődjét, a Tanyai Tanulók Otthonát.