Negyven belga sem adta fel a leckét a méhkeréki határátkelőn

A határforgalom, ahogyan arról egy korabeli újságcikk tanúskodik, 1996. április 6-án 13 óra 30 perckor indult meg. Bár akkor még Románia felől az út nem volt teljesen kész, többen várakoztak a nyitásra. A környéken mindenki méhkeréki határátkelőt emleget, de a hivatalos megnevezése Kötegyáni Határrendészeti Kirendeltség.

– Már az első napon nagyon nagy forgalom volt annak ellenére, hogy a román oldalon még igazából csak zúzott kőből volt az út – idézi fel a nyitás napját a Zsaru Magazinban Jánk Andrea törzszászlós, aki 1995-ben szerelt fel.

– Először a gyulai határátkelőre vettek fel mindenkit, aztán a határátkelő megnyitásakor átkerültünk ide – ezt már Bak János törzszászlós mondja, aki harminc éve szerelt fel határőrként. – Azt tudtuk, hogy lesz forgalom, de a battonyai határátkelő hamarabb megnyitott. Az alapján sejtettük, hogy mire számíthatunk majd. A határnyitás után egy héttel már nagy volt a forgalom itt is.

– Ezen a határátkelőhelyen a személyforgalom az igazán jelentős, de 7,5 tonnáig teherkocsik is haladhatnak, illetve az elmúlt években az autóbuszok forgalma is megemelkedett – magyarázza Stir Mihály alezredes, a kirendeltség vezetője. – Az utasforgalom 98 százaléka magyar, illetve román állampolgár. A magyar–román határszakaszon átvezető főutak hálózatához képest kiesik ugyan ez az átkelő, de például a pandémia előtti időszakban itt nagyobb volt a személyforgalom, mint a gyulai közúti határátkelőnél. Nagyon sok román állampolgár jár például rendszeresen a Gyulai Várfürdőbe itt, illetve a magyarok erdélyi utazásaikhoz előszeretettel választják ezt a határátkelőt.

Stir Mihály határőrcsaládba született, a nagyapja és az édesapja is határőr volt. Ő 1999-ben szerelt fel Lőkösházára tiszthelyettesként. Ott végigjárta a ranglétrát, míg eljutott az osztályvezetői beosztásig, 2013 óta pedig kirendeltségvezető Kötegyánban.

– A határőrségnek volt egy sajátos légköre és tradíciója a határ menti településeken – folytatja az alezredes. – A határ közelsége miatt nagyon sok úgynevezett határőrfalu volt régen, ahol a lakosok igazán magukénak érezték, hogy segíteni tudják a munkánkat. Együtt járt például az ottani élettel, hogy Lőkösházán a vasúti határátkelőhely miatt valaki vagy határőr lett vagy vasutas. A régebbi korosztályokon érződik még ez a hagyomány. A mostani kollégák egy része már sorkatonaként is határőr volt, esetleg szerződéses határvadászként kezdte meg a szolgálatát.

– Szintén Gyulán kezdtem 1995-ben, ott tanultam be – meséli Hadi Gáborné rendvédelmi alkalmazott. – A feladatom azóta is az ügy- és iratkezelés, irattározás. Magyarul 26 éve minden irat, ami a kirendeltségen keletkezik, valamilyen módon átmegy a kezem között. Nekem ez egyébként nagy váltás volt. Előtte tíz évig az egészségügyben dolgoztam, de a kisgyerekem miatt nem tudtam vállalni az éjszakai műszakokat.

– Én három évig titkárnőként dolgoztam, de hivatásosként akartam szolgálni a gyulai határátkelőhelyen – ezt már Ruzsáné Madarasi Anikó mondja. – Át kellett esni a felvételi vizsgálatokon, nőket akkoriban nem nagyon vettek fel. Nem is nagyon bíztam a felvételben. Aztán behívtak, és megkérdezték: „Anikó, mit szeretne csinálni?” „Útlevelet akarok kezelni” – válaszoltam. „Anikó, maga nem útlevélkezelő lesz, hanem operátor!” Azt sem tudtam, hogy mit kell majd csinálni, de beletanultam. És nem bántam meg. Innen szeretnék elmenni nyugdíjba.

A beszélgetés alatt jönnek elő régi sztorik is.

– Nekem igazán emlékezetes Magyarország európai uniós csatlakozása – eleveníti fel a 2004-es évet Bak János. – Csoportvezetőként kerültem ide, de a csatlakozás előtti időszakban megbízott parancsnokhelyettes voltam. Többek között nekem kellett levezényelnem az egész csatlakozási procedúrát. A határátléptető bélyegzők cseréjétől kezdve az érkező delegációk fogadásáig mindenhol ott kellett lennem. Az egy nagyon feszített hét volt számomra, de mégis szép emlék maradt.

– Azt soha nem fogom elfelejteni, és még ma is meghatódom, ha elmesélem az esetet, amikor egy család állt meg a kilépő oldalon, a hátsó ülésen két kisfiú ült – emlékszik valóban néha elcsukló hangon Ruzsáné Madarasi Anikó. – Furcsa volt, hogy a gyerekek hátul feszengenek. Amikor kértem az útlevelet, alig mertek megmozdulni. Látszott rajtuk, hogy megszeppentek. Kérdeztem a szülőket, hogy miért ilyenek a gyerekek. Azt válaszolták, hogy félnek az egyenruhától. Addig beszélgettünk, míg a végén a gyerekek mosolyogva mentek tovább a szüleikkel. Ez engem nagyon mélyen érintett akkor.

De milyen lehetett 26 esztendeje a határátkelőhelyen dolgozni?

– Érdekes, de olykor nagyon emberpróbáló is – vágja rá Bak János. – Nem használtunk még számítógépet, mindent kézzel kellett rögzíteni. Csúcs volt, amikor megjelent az első okmányleolvasó készülék, amellyel gyorsan el lehetett végezni az úti okmányokban szereplő adatok bevitelét elektronikusan a határregisztrációs rendszerbe.

– Nekem erről az jut eszembe, hogy egyszer negyven belga állampolgárnak kellett a nevét bevinni a rendszerbe – nevet Jánk Andrea. – Mindegyiknek szép hosszú neve volt! Végeztünk, örültünk, hogy elindultak, majd a határ túloldalán valamiért mégsem engedték be őket Romániába, úgyhogy visszafordultak. Így a belépő oldalon szolgálatot teljesítő útlevélkezelő kollégának kellett ismét leírni pár perccel később ugyanazt a negyven nevet. Létezik olyan utas is, aki itt kel át rendszeresen a határon, és még gyerek volt, amikor itt teljesítettem szolgálatot. Most meg már a gyerekével jön.

– Valóban családias a hangulat – veszi át a szót Hadi Gáborné. – Ez itt egy baráti társaság, vannak közös programok is. Kezdetben, amikor még sokaknak kicsi volt a gyereke, közös Mikulás-ünnepségek voltak. A nyugdíjasainkat rendszeresen köszöntjük. Ha belegondolunk, a fél életünket itt töltöttük, ezért is fontos, hogy összetartsunk. A második családunk tulajdonképpen a kirendeltség.