A grófnő igazán mindig Dobozon érezte magát otthon

Jeanne-Marie Wenckheim Dickens egy kandalló mellett ülve, több mint húsz éve Magyarországon élő lánya társaságában mesélt a Mandiner olvasóinak kalandos életéről.

Budapesten látta meg a napvilágot 1936-ban, gyermek­éveit Dobozon töltötte, a Wenckheim család vadászkastélyában.
„Igazán ott éreztem magamat otthon” – idézi vissza Jeanne-Marie. Szülőfalujában a legtöbben csak grófnőként emlegetik. „Dobozon nagyon szép volt az élet, felejthetetlenek a Mikulás-várások és a karácsonyok. Nagyon szerettem lovagolni. Pónilovaink is voltak. Délután általában kocsikáztunk” – folytatja a visszaemlékezést.

A világháború előrehaladtával aztán árnyék vetült a gondtalan gyermek­évekre, a grófnő mesélt a Mandinernek arról, hogy amikor közeledtek az oroszok és ők indulásra készülődtek, egy dobozi lány azt mondta neki, „Te most elmész, és soha többé nem jössz vissza!”. Gyermekfejjel nem értette igazán, hogy a lány miről is beszél. „De én nyolc és fél évesen is biztos voltam benne, hogy valamikor visszajövök”– emlékezik az idők távlatából.

És ez így is lett, a külföldön töltött hosszú esztendők egy alkalommal, amikor a rendszerváltás környékén a településre látogattak, a férje azt mondta neki, meg kellene gondolnia, hogy egy napon visszatérjen ide. A grófnő ekkor még tiltakozott, el sem tudta képzelni ezt. Kijelentését azonban átértékelte, amikor 1999-ben elhunyt a férje. Úgy döntött, hogy eladja angliai vidéki házukat, és elkezdte tervezni a dobozi életét. Megkapta a magyar állampolgárságot, és beköltözött az egykori kastélyuk közelében álló római katolikus plébánia épületébe.

A teljes cikket ITT olvashatja.